Vámpírszerelem 4. Fejezet - Betekintés a jelenbe

Itt a következő :) Ezután leszek gondban mivel az 5. csak félig van kész és ismerve engem... ^^" Huh. Na mindegy. Jó olvasást :)

4. Fejezet: Betekintés a jelenbe

2012, napjainkban

- Lydia, nem fogsz elkésni az iskolából? – kérdezte tőlem nevelőapám.

- Sosem kések – mosolyogtam vissza kedvesen Martinra.

- Vagy legalábbis a tanár nem tud róla ugye? Azért még mindig reménykedek benne, hogy nem manipulálod őket – sóhajtotta miközben belekortyolt a kávéjába.

- Olyannak ismersz? – tettem az ártatlant.

- Igen! Na sipirc!

- Igen, apu – mosolyogtam gúnyosan. Felkaptam az iskolatáskának titulált szimatszatyromat és ráérősen kiballagtam az ajtón. Csípős levegő csapta meg az arcom és enyhe napfény. Megráztam a fejemet, mivel egy adag hó máris belepett és gyorsan feltoltam a napszemüveget az orromra. Azért mégiscsak vámpír vagyok és a hó meg szikrázik. A tél nem az én évszakom, hiába akkor születtem. Télen kapott el az a bukott és Damien is akkor lépett le…

Arra lettem figyelmes, hogy egy autó pont mellettem lassít le így odafordultam. Nem emberrabló volt, de még annak is jobban örültem volna, mint a mostoha hugomnak.

- Hé, Lydia el fogsz késni a suliból – szólt ide nekem a hidrogén szőke Victoria Masen. El sem hiszem, hogy egy családnevet birtoklunk. De hát mindenhol vannak feketebárányok.

- Mintha ez annyira izgatna téged – mondtam miközben újra caplatni kezdtem.

- Hisz a nővérem vagy – pislogott rám.

- Ahaaa

- Na mindegy. Pedig én felakartam ajánlani, hogy jöhetsz velem és a csajokkal, de ha nem… Úgyis rosszul éreznék magukat a kificamodott ízlésvilágodban. Már megint mi a franc lóg az oldaladon? Hah – és a ’Team Vic’ el is húzott rajtam vihorászva.

- Káin szabadíts meg tőlük! – nyögtem fel unottan.

*

- Masen! Idefigyelnél? Hahó – lengette meg a kezét az arcom előtt egyetlen szem barátom; Richard.

- Figyelek – ásítottam

- Akkor ismételd el miről beszéltem az előbb.

- Jessica Kendrick melleiről – mondtam sután.

- Nem, már egy kerek perce áttértem a tiedre – kacsintott – Merre jársz már megint? A szőke herceget keresed fehér lovon?

- Ma már a BMW a menő te is tudhatnád – adtam fel és ráemeltem a tekintetem. Rich egy túlságosan is jóképű pasi volt ebben a suliban. A lányok tapadtak is rá ezerrel annak ellenére, hogy mindig velem lógott és komoly kapcsolata is csak velem van. Szögezzük le itt és most: Nem járunk és nem is tervezünk járni. Rich totálisan bele van zúgva a jegyesébe akivel eddig egyszer találkozott csak, azt is 3 évesen. Gondolom mondanom sem kell, hogy ő is vámpír. Az apja egy herceg, de az édesanyja csak egy egyszerű hűséges. Szerelemből született, de tekintettel lévén az apja rangjára nem élhet együtt velük. Pénzt viszont bőven biztosít nekik, így az én hű lovagom a fentebb említett BMW-vel furikázza a popóm, mikor úgy van kedve és a legmárkásabb cuccokat hordja. Szerintem még a seggét is pénzzel törli ki, de nem akarom tudni.

- De most komolyan Lyd. Mi van veled? A szülinapod óta olyan vagy, mint a mosott szar. Még megharapni sem akarsz – nézett rám a hatalmas mogyoróbarna boci szemeivel.

- Az ország másik végén még nem hallották – morogtam összeszorított fogakkal.

- De az a lötyi tényleg nem tesz jót. Hogy bírod meginni? – nézett a fekete üvegre ami folyton nálam volt.

- Rich, ez csak fagyasztott vér. Még senkit nem ölt meg.

- De hát borzalmas az íze – biggyesztette le a száját – Tudom, hogy csábít – döntötte félre a fejét, így tökéletes rálátás nyílt a nyakára. Egy percig meredten bámultam rajta egy pontot ahol a félhosszú barna tincsei nem zavarták a látásomat, aztán vállat vontam és belekortyoltam az italomba

- Jól van. Ha a Jéghercegnő szóba akar állni velem akkor majd szóljon – mondta és elviharzott az asztalomtól. Nem szóltam utána, nem is fordultam, de a füleimet kinyitottam így hallottam, hogy leül egy kisebb fiúcsapathoz és beszélgetni kezd velük. Tudtam, hogy ő is figyel engem fél füllel ezért csak halkan beszélni kezdtem, hogy más ne vegye észre.

- Aznap hagyott el… Ilyenkor elég letört szoktam lenni – mondtam és gyorsan összecuccoltam. Mikor kivonultam az ebédlőből még elkaptam az együtt érző pillantását.

*

- Lordom! – kopogott be valaki a dolgozószoba hatalmas ajtaján.

- Szabad! – szólt ki rekedt hangon és megdörzsölte a szemeit.

Az ajtó nyikorogva tárult ki és egy alacsony hűséges lépett be rajta.

- Megérkeztek a jelentések. Engedelmével idehozatnám őket – hajolt meg az ura előtt.

- Rendben, csak siessenek. Aztán nem akarom hogy bárki is zavarjon. Ha mégis nagyon fontos, mondd hogy keressék meg anyámat.

- Igenis, felségem – hajolt meg mélyen és távozott.

Damien da’Noir hatalmasat sóhajtva temette az arcát a tenyerébe. Ő volt a vámpírvilág feje, nem csoda, ha néha túl soknak tartotta a dolgokat. A fáradtsága azonban nem emiatt volt. A királyi teendői feleannyira sem voltak elkeserítőek mint az elmúlt 90 évnyi szenvedés az ő hercegnője nélkül.

- Merre lehetsz most szerelmem? – suttogta maga elé elkeseredetten.

*

- Hazajöttem! – kiáltottam el magam amint beléptem az ajtón.

- Fantasztikus! – hallottam meg egy sipákoló hangot – Gyere csak ide te sátáni poronty! Már megint mi a frász ez a fagyóban?

- 3… 2… 1… – és az ördög maga vonult elém tűzvörös magassarkúban és újtervezésű ruhában.

- Te csak ne számolgass itt nekem, te átkozott kis démon. Magyarázatot várok! – rikácsolta és berángatott a konyhába. Martin a fejét fogta és bocsánatkérően pislogott rám. A fagyasztóra néztem amiből ez a szipirtyó kipakolta a vérkészletemet.

- Nos?

- Mi az, hogy nos? Mi a fészkes fene ez itt? – mutatott a halomra.

- Nem vagyok benne biztos, de szerintem vértasakok – mosolyogtam rá negédesen.

- Megegyeztünk valamiben tudtommal – nézett rám összeszűkült szemekkel.

- Nem emlékszem semmire. Te elmondtad mit akarsz, de én egy szóval sem mondtam, hogy beleegyezem – vontam vállat és már fordítottam is volna hátat, de Victoria már odasomfordált mögém és visszalökött. Nem mondom, ezzel felidegesített.

- Vic! – szólalt fel immár Martin is, mire a lány felemelte a kezeit mintha ártatlan lenne.

- Először is… - kezdtem bele visszafojtott hangon – nem vétettem semmit. Másodszor, ha még egyszer a kajámhoz nyúlsz… - a mondat befejezetlenül lógott a levegőben – Harmadszor pedig, Victoria, ha ismét hozzám mersz érni az agyonmanikűrözött kezeddel én tőből fogom letépni őket – villantottam rá a szemeimet amik minden bizonnyal már vérben úsztak – Ti itt csak eltűrtek vagytok, fogjátok már fel! – ordítottam rájuk – Az egyedüli aki számít itt az Martin szóval meg ne halljam még egyszer, hogy valamelyikőtök kifogásol akármit is! Világos voltam? – kiáltottam.

Vic teljesen elsápadva bólintott míg Roxana csak sziszegett.

- Azt kérdeztem világos?! – fordultam felé.

- Igen.

- Helyes – köptem oda és otthagytam őket.

2006-ban találkoztam Martinnal. Teljesen véletlenül bukkantam rá, miközben a családom után kutattam. Miután Damien elhagyott még 80 évig egyedül bóklásztam a világban, de az ezredfordulón meguntam a magányosságot. Először próbáltam magamnak új társat találni, egy ugyanolyan magányos alakot, mint én, de sikertelen volt. Aztán eszembe jutott a régholt családom és gondoltam, miért is ne kereshetném fel a leszármazottaikat? A könyvtárban kutattam a születési anyakönyvi kivonatok között, mikor Martin felajánlotta a segítségét. Bemutatkozott és mikor kezet fogtunk, én bevágtam a mappát amit éppen olvastam és egyszerűen megöleltem. Csak nézett rám, mint bornyú az újkapura. Tök vadidegenként elég lesokkoló lehettem, de aztán tényleg sikerült lesokkolnom mikor mondtam neki ki is vagyok, mi is vagyok pontosan. Csak ránéztem és tudtam, hogy bízhatok benne. Edward leszármazottja volt, nem kellett mitől tartanom. Azóta lakok vele együtt.

- Lydia, bemehetek? – kopogtattak az ajtón

- Nem! – mordultam

- Oké – az ajtó szélesre tárult és Martin jött be rajta – Nem akarok zavarni, de…

- Épp azt teszed – fúrtam a fejem a párnámba

- … beszéltem Richarddal rólad. Ő is észrevette milyen furcsa vagy mostanság és ez felettébb zavarja, főleg hogy nem tudja az okát

- Most már igen – mormogtam

- Igen, tudom. Mondta az előbb mikor telefonon felhívott, hogy mondjam meg neked, muszáj találkoznotok. Nem akarok vészmadár lenni, de elég komoly volt, szóval szerintem érdemes lenne elugranod hozzá.

- Komoly úgy mintha a családjával lenne valami, vagy úgy mintha velem lenne valami.

- Szerintem mindkettő és egyiksem – vont vállat – Csak szólni jöttem.

- Vettem. Azonnal megyek is. Szerintem ne is várj vissza egy darabig – fogtam meg a kezét – És bocs a lentiekért

- Ugyan – legyintett és magamra hagyott. Gyorsan rendbe szedtem a hajamat, felkaptam a napszemüvegemet és már suhantam is ki az ablakon. Igen, ott. Vámpír vagyok nem?

Richard tőlünk kábé 30 percre lakik kocsival, úgyhogy általában a belváros egyik klubjában szoktunk találkozni, ami csak 10 percre van. A klub neve Vámpírtanya, nem véletlenül. Ha a vendégek tudnák, hogy a látogatók negyede vámpír, hát huh.

- Még zárva vagyunk – közölte velem a mogorva biztiboy

- Az ajtó nem akadály – mosolyogtam rá

- Nem mehetsz be! – jelentette ki

- És miért is? – kérdeztem vissza, mivel eddig sosem akadékoskodtak

- Ahhoz semmi közöd

- Húú, de komoly vagy. Az ég szerelmére mi van bent? Hallom hogy megy a zene szóval nem kell itt játszani az erőspistát. Ha akarok, úgyis bejutok. Mondd el, mi van bent, és talán elmegyek – ajánlottam

- Semmi közöd hozzá – ismételte és keresztbefonta a karját a mellén. A fekete póló tiltakozva feszült meg a karizmain.

- Jól van haver, nincs semmi gond – tartottam fel a kezem és hátráltam kettőt. Az ajtó ekkor kicsapódott és egy magas barnahajú férfi vonult ki rajta totál feketébe öltözve. Nem is lett volna gond ezzel, elvégre megszokott hogy modelleket megszégyenítő szépségű emberkék vándorolnak ki innen, de nem életőrrel*. Szisszenve húzódtam még távolabb, mivel ez azt jelentette, hogy a férfi vagy egy nemes vagy egy tisztavérű, de mindenesetre arisztokrata családból származik, akiket én szeretek nagyon messziről elkerülni. A férfi végignézett rajtam, én ugyanígy tettem. Nem szeretem, ha méregetnek ráadásul az életőr úgy néz, mintha azon gondolkodnék hogyan öljem meg a férfit és ő hogyan tudná megvédeni. Azt hiszem egy rossz mozdulat és meghaltam.

- Megyünk – vakkantotta és fensőbbségesen lenézett rám. Aztán már ott sem voltak. Anyátok picsája!

Vettem egy mély lélegzetet és ismét a biztiboyhoz fordultam volna, de ő már sehol nem volt.

- El nem hiszem, hogy egy úrifaszfej miatt ekkora hűhót kell csapni – morogtam mikor odaértem Richardhoz.

- Szóval láttad – mormogta az összefűzött ujjain támaszkodva – Ő volt az apám – mondta még halkabban

- Parancsolsz? – néztem rá ledöbbenve

- Őfelsége jobbkeze és a Hercegek Tanácsának ünnepelt tagja – fintorgott ahogy hátradőlt a széken – A legjobb helyen talált meg – ciccegett

- Nem mondod komolyan – hördültem fel – Miatta hívtál? – hajoltam közelebb azonnal – Valami gond történt? Csak nem édesanyád…

- Meamának* semmi baja. Apám csak azért ugrott be, hogy közölje, nagyon húzzuk meg magunkat, mert háború lesz. Ch, mintha nem tudnánk. Meg persze hozta a szokásos gyerektartásit – bökött az asztalon heverő vaskos borítékra – Remélem szomjas vagy, mert én ma az asztal alá akarom inni magam

- Ugye tudod, hogy ez nem megoldás? – mondtam neki nagy bölcsen

- Nem érdekel

- Helyes – villantottam rá egy mosolyt

Úgy fél 4 körül sikerült rávennem, hogy menjünk haza. Jobban mondva összekapartam és közöltem, hogy megyünk. Nem tiltakozott, de nem is mondott igent. Csak a nyakamba kapaszkodott és hagyta, hogy áthúzzam a tömegen és a kocsijáig cipeljem. Csendben volt míg hazavezettem. Ahányszor szóba került az apja mindig ilyen lett. Szótlan, visszahúzódó, nem önmaga. Nem csodálom, hogy most a jobbnál is jobban kiakadt a találkozás miatt.

- Mennyit ivott? – kérdezte Amelia, Rich mamája mikor a küszöbére állítottam nyakamban a holtrészeg fiával

- Bitang sokat. Holnap iszonyatos fejfájása lesz, de csak adjon neki egy jó erős fájdalomcsillapítót és ne engedje, hogy itthon maradjon. Mindenféleképpen küldje iskolába! – mondtam, ahogy felcipeltük a szobájába

- Értem – sóhajtotta fáradtan. Sejtéseim szerint őt is megviselte az apa-fia közötti viszony, ami inkább csak iszony – Nem maradnál itt estére Lydia? Nem szeretném egyedül hagyni, de nem is akarom, hogy tyúkanyónak gondoljon. Csak erre az éjszakára. Még a szüleid is felhívom – nézett rám könyörgő szemekkel. Először viszakozni akartam, de rájöttem, hogy nekem is jobb így és megkímélhetem ezt a szegény asszonyt is.

- Rendben. Maradok. Martinnak pedig majd dobok egy SMS-t nem kell emiatt aggódnia – mosolyogtam rá kedvesen és megsimogattam a vállát. Valamiért az emberek nagy része jobb kedvre derül, ha megérintik őket és Amelia nagyon is ebbe a többletbe tartozott.

- Hálás vagyok – hajtott fejet amivel nem tudtam mit kezdeni. Csak bólintottam, úgyhogy magunkra hagyott minket. Hátrafordulva láttam, hogy Rich még mindig abban a pózban döglik ahogy lefektettük. A lába lelógott az ágyról, de a karját a fejéhez emelve eltakarta az arcát.

- Gyanítom most piszkosul szédülsz – sóhajtottam ahogy lecsüccsentem az ágy végébe és elkezdtem kihámozni a bakancsából

- Annyira gyűlölöm őt – szólalt meg lassú, rekedt hangon – Ha meglenne hozzá az erőm már a föld alatt poshadna ez a tetű. Nem érdemli az életet!

- Rendben harcos, de ahhoz, hogy kinyírd, először ki kéne józanodnod amihez egy jó nagy alvás közelebb segít – magyaráztam, miközben kigomboltam a farmerját és elkezdtem azt is leráncigálni róla

- Ha nem tudnám, hogy életre-halálra szerelmes vagy abba a vámpírba, most azt hinném akarsz tőlem valamit – kuncogott

- Ha nem tudnám, hogy mennyire hülye vagy és szintúgy totál szerelmes, most azt hinném meghívót kaptam egy éjszakára

- Téged nem csak egy éjszakára vinnélek el – pislantott rám a keze alól

- Na bújjál el! – vágtam hozzá a farmerjét és bekecmeregtem mellé – Ugye a pólóddal egyedül is boldogulsz?

- Háát…

- Ne is mondd! – forgattam meg a szemem és segítettem neki azt is levenni – Na, most már szép vagy, ideje lesz csucsulni – vigyorogtam rá kedvesen

- Neked nem hiányzik néha az apád? – kérdezte amivel jól ledöbbentett. És mélyen mellbe vágott.

- Nem is tudom – dőltem le és a plafont kezdtem fixírozni. Ő közben átkarolta a derekamat és a mellemre fektette a fejét

- Mikor kicsi voltam egészen más volt. Akkor még nem értettem anyám fájdalmának az okát – motyogta – Szinte istenítettem az én drága apukámat. Aztán ahogy nőttem, kezdtem megérteni a dolgokat. Apám csak egy jó kifogást talált, hogy ne kelljen elviselnie minket. Az csak egy nagy humbug, hogy nem teheti. Elvégre, ha olyan nagy hatalma van, akkor simán velünk maradhatott volna vagy mi, érted.

- Kicsi Richie, szerintem tényleg itt lenne az ideje egy nagy szundinak – túrtam a hajába – Nem is lenne szabad ilyeneken gondolkodnod. A depresszió az én reszortom

- Ja, lehet – ásította. Éreztem, hogy a légzése egyenletessé válik és a szívdobogása is lenyugszik. Szomorúan gondoltam az én megfagyott szívemre ami csak néhanapján dobban párat, azt is csak amiatt mert kötelezem rá. A hűségesek ugyanis szívdobogást mellőző lények. A miénk csak akkor dobban meg, ha van miért. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy én már Damien elvesztése óta nem hallottam az enyémet.

*életőr: mint azt a szó is magyarázza, egy olyan személy aki egy magas rangú személyt védelmez. majdnem minden nemes családnak van minimum egy életőre, aki vigyáz a famíliára :)
*meama: becéző, kedveskedő szó, jelentése mily meglepő: mama, anya :)

Vámpírszerelem 3. Fejezet - Kezdeti nehézségek

Itt a következő :) Most vettem észre h régen tölöttem már fel, szóval... gomen :3

3.fejezet - Kezdeti nehézségek

A királyi család. A legnemesebb vérű vámpírok, akik közvetlenül Káintól származnak, és egy cseppnyi embervér sem csordogál az ereikben. A hierarchikus rendszer tetőfokán állnak, nemes vérük miatt. Erejük felülmúlja az összes vámpírét, ezáltal képesek az uralmuk alá hajtani az alattvalókat. Az életkoruk igen magas átlagú, szinte már halhatatlanok, ha úgy vesszük. A Nap viszont béklyóba zárja őket pont a kékvér miatt. Ahogy a sugarak a bőrükhöz érnek, porladozni kezdenek, úgyhogy óvatosnak kell lenniük. Mindenesetre én gyűlölöm őket, mert mind pöffeszkedő, nagyképű és modortalan. Úgy gondolják, hogy mivel ők tisztavérűek, akármit megtehetnek. De legalább uralkodni azt tudnak.

Közvetlen alattuk foglalnak helyet a nemesek. A Hercegi Tanács legtöbb tagja ebbe a kasztba tartozik. Ők döntenek mindenben, ami a civil vámpírokat illeti. Igen kifinomultak és büszkék a rangjukra, de hajlamosak elragadtatni magukat. Nappal szembeni érzékenységük, már jóval alacsonyabb, mint a tisztavérűeknél, de ugyanúgy vigyázniuk kell. 2-3 óránál tovább nem lehetnek kint.

A következő szinten vannak a civilek. Ők teszik ki a vámpírvilág nagy részét. Mindenki, akiben van valamennyi vámpírgén, amit örökölt, idetartozik, vagyis a félvérek, a negyedvérűek és azok is akikben csak minimálisan van meg ez a gén, de vámpírnak tartják magukat. Egyszerűen beépültek az emberek közé, mivel nem tűnnek ki annyira. Bátran járnak-kelnek a napon, viszont estére visszahúzódnak, hogy visszanyerjék az energiát, amit a Nap kiszívott belőlük.

A létra utolsó előtti fokán helyezkednek el azok a vámpírok, akik nem születésük jogán lettek azok amik. Emberekből változtatták át őket, vámpírokká. Ide lehet sorolni engem is. A legtöbben csak hűségeseknek hívnak minket. Az erőnk nagyon korlátozott. Erősebbek vagyunk ugyan az embereknél, de egy civil könnyűszerrel elintézne minket. A Nap ránk gyakorolt hatása igen jelentéktelen, semmi bajunk nem lesz tőle, maximum egy kis álmosság vagy fejfájás. Az életkorunk viszont meglepően magas. Legalább addig élhetünk, mint egy tisztavérű, habár ezt inkább átoknak hívják. Vámpírrá lettünk, úgyhogy szenvedhetünk az örökkévalóságig. Kedvesek mi? Na, mindegy. A létra legalsó szintjéről még nem beszéltem. Van még egy szint alattunk, de arról nem szeret beszélni senki.

A bukottak. Olyan vámpírok, akik számára nincs remény. Az átváltozásuk után megakadtak egy szinten, ahonnan nem tudtak szabadulni többé. Emberből csak tisztavérű képes vámpírt csinálni. A harapásával mérget juttat a szervezetbe, amit korrigálni kell azzal, hogy a tisztavérű ad a véréből az embernek. Így válik az ember hűségessé. Ha azonban valamilyen könyörtelen ok miatt a második lépés elmarad, akkor onnantól el van ítélve a dolog. Megpecsételődik a sorsa és csak idő kérdése, hogy bukottá váljon. A nemesek feladata, hogy felügyeljék őket, de, mint említettem, néha elszalad velük a ló és elengednek párat kóricálni.

Most, hogy tudjátok ezeket, már érteni fogjátok, hogy mi történt akkor velem...

*

A testem tűzben égett. Minden porcikám lángolt. Mi ez? Miért érzem magam ilyen rosszul? Mi történt velem? Ez fáj!

- Ne sírj drága, hamarosan vége. Csak egy kicsit bírd még ki!

- Ki... maga? – nyöszörögtem nehézkesen. Nem láttam semmit. Nem tudtam ki beszél hozzám. Talán ő tudja hol vagyok! Vagy, hogy mi történik velem! Hisz azt mondta nemsoká’ vége.

- Ejnye kedves, hát meg sem ismersz? – hallottam, hogy nevet, de felsikítottam. Bántotta a fülemet az éles zaj. Mintha a fülembe ordított volna.

- Kérem... öljön meg! – felzokogtam. Nem bírom tovább. A szívem őrülten kalapált, a vérem lüktetett a testemben és olyan volt, mint a forró láva.

- Azt nem tehetem – válaszolt, mire meglendítettem a kezem, amerre gondolni véltem, hogy van. Ha már nem segít, akkor legalább ne kiabáljon!

A lüktetés egyre erősödött. A tűz a tetőfokára hágott én pedig teli torokból sikítottam. Vergődtem, pedig fájt mindenem, de azt gondoltam, ha csinálok valamit akkor nem lesz ennyire rossz. Csapkodtam, amerre tudtam és kiabáltam, míg végül... minden elcsendesedett. Szó szerint minden. A tűz is kialudt és nem égtem többet.

- Mi történt? – kérdeztem suttogva. Fel akartam ülni, de féltem, ha megmozdulok, visszatér a fájdalom, így inkább feküdtem tovább. A csend hosszúra nyúlt és kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtam, de végül ismét felcsendült az ismeretlen hangja.

- Átváltoztál – mormolta halkan. Úgy éreztem, mintha ezer felől szólt volna hozzám

- Ki maga? – kaptam a fejem jobbra. Jól éreztem, hogy van ott valaki. Tisztán kivettem az alakját a sötétben. De mióta érzem én, hogy merre van valaki? És hogyhogy látom, mikor korom sötét van? Mi történik velem?!

- Szomorú, hogy nem ismersz meg, habár nem lepődtem meg. Most már mindent máshogy érzékelsz – lassan elindult felém. A cipője kopogása, olyan volt, mintha harangokat kongattak volna a fejemben.

- Állj! Álljon meg ott ahol van! Ne jöjjön közelebb! – kiabáltam rá és a fülemhez kaptam a kezem. Azonban mielőtt még felfoghattam volna, hogy emelem-e egyáltalán a karom, az egész testem mozdult és a sarokban gubbasztottam a füleimre szorítva a kezeimet – Ez meg mi a csuda?! Mit keresek itt?! Mi történik velem?! – kezdtem nagyon közel állni a hisztériához. Nem. Már hisztériáztam.

- Nyugalom! Nem fog bántani senki – suttogta. Legalábbis erre mertem következtetni, abból hogy nem süketültem meg. Valószínűleg a cipőjét is levette, mert azt sem hallottam, csak a surrogó hangokat – elmondok neked mindent, de meg kell nyugodnod Lydia!

- Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem nyüszítve

- A Dadus árulta el nekem 12 évvel ezelőtt – nevetett halkan, nekem pedig elállt a lélegzetem.

- Damien? – kérdeztem remegő hangon. Nem hittem a fülemnek.

- Én vagyok virágszálam. Most már nem kell félned – meg sem vártam mit akart még mondani, olyan sebességgel vetettem rá magam, hogy hátravágódott velem együtt.

- Damien... – suttogtam most már minden ízemben remegve. Olyan szorosan öleltem át, ahogy csak erőm engedte. Éreztem a szívének egyenletes dobogását, amely úgy hatott rám, mint még semmi. Ő volt az én mentsváram, a létem eleme, a mindenem!

- Jól van Nessa.* Már nincs semmi gond, itt vagyok – simogatta meg a fejemet.

- Mi történt velem? – emeltem fel a fejemet és mélyen a szemébe néztem, amit meglepően kéknek láttam. Kékebbnek, mint valaha.

- Ígérem elmondok neked mindent, de előtte meg kell nyugodnod kedves. Csak úgy árad belőled a kétségbeesés ez pedig idevonzhatja a többieket

- Milyen többieket? – értetlenkedtem – Hoztál magaddal valakit? – kukkantottam körbe

- Nem emlékszel igaz? – kérdezte szomorú arccal

- Kéne valamire?

- Mondd el te! Mi maradt meg abból a napból? Az esküvő napjából.

- Hát... nem is tudom. Zavaros volt. Ott volt Edward, a szép ruha, Lord Gaston meg egy csomó mindenki. Igen, erre emlékszem. Édesanyámék elől ültek, Edward pedig már majdnem sírt és... elszöktem... – motyogtam zavartan. – Ez tényleg megtörtént? – kérdeztem értetlenül.

- Tovább! – utasított.

- Igen. Szóval elszöktem. Kint rohantam az utcán. Nagyon hideg volt arra emlékszem, de a ruhám meleg volt, úgyhogy nem fáztam – ekkor tűnt fel, hogy még mindig abban vagyok. Viszont elég lerobbant állapotban volt. Mindenfelé szakadozott és csupa kosz volt – aztán pedig...

- Igen?

- Aztán... – fura és ködös emlékeim voltak csak utána – nem tudom. Nem emlékszem. Biztos elaludtam valahol. Úgy értem itt.

- Nem Lydia, te nem egyszerűen elaludtál. Gondolkozz! Mi történt miután befutottál abba a sikátorba? – kérdezte komolyabb hangnemben.

- Milyen sikátor? Damien te miről beszélsz? Életem legnehezebb napjait éltem meg nélküled, mert azt állítottad örökre elmész, de most itt vagy, hát akkor meg ki a francot érdekel a tegnap este? – háborodtam fel.

- Az nem tegnap volt kedves. Már harmadik napja vagy ebben a raktárépületben. Lydia, ha tudni akarod mi történt gondolkoznod kell, emlékezni!

- De nem tudok! – csattantam fel és ekkor olyan történt, amitől én magam is meglepődtem, nemcsak Damien. Rámorogtam – Elnézést! Én... nem tudom mi van velem – túrtam a hajamba

- Akkor, ha te nem vagy hajlandó rá, hogy emlékezz, közlöm veled mi történt. Egy vámpír elkapott.

- Micsoda? – hűltem el – Az nem lehet. Én nem is...

„- Mit keres egy ilyen finom hölgy idekint éjnek idején? Ráadásul egyedül... – szólalt meg egy mélyen doromboló hang a hátam mögül. Nem foglalkoztam vele. Rohantam tovább... hacsak el nem kapta volna a karomat – Ej, cicám. Nem illik ilyen modortalanul viselkedni! A szüleid nem tanítottak jó modorra? Hát akkor, majd én – vigyorgott gonoszul, bennem pedig megállt az ütő. A férfi arcát kalap takarta, de így is tökéletesen ki tudtam venni a vörösen világító szemeit. A szemfogait pedig nem lehetett nem észre venni. Hegyesen és pengeélesen meredeztek ki a szájából

- Nyugtasson meg, hogy maga nem egy bukott – nyögtem ki vacogva

- Oh, ismersz minket? Akkor még élvezetesebb lesz. Had kóstolom a véred! – nyalta meg a száját, én pedig lefagytam. ~Ez nem lehet! Nem!~

Levegőt venni is elfelejtettem, ahogyan végignyalta a nyakam szirtjét, aztán... minden levegő kiszorult a tüdőmből, ahogyan belémvájta a fogait. Csak egy nyögésre futotta tőlem, de a kezeimet azonnal hasznosítottam. Megpróbáltam a hajánál fogva leszedni magamról, de lehetetlen küldetésnek bizonyult. Káin szent nevére mondom, hogy próbáltam ellenkezni, de semmire sem mentem. Ütöttem, rúgtam, karmoltam és a hangom is megtalált szóval sikítottam, de semmi haszna nem volt. Egyre csak szívta a vérem, nekem pedig vészesen fogyott az erőm, míg végül már csak kapaszkodni tudtam.

~Hát ez lenne a vége? Egy elhagy ezzel megöli a lelkem, egy másik pedig kiszívja a testemből az életet. Talán ezt a sorsot rendelték el nekem odafönn. De legalább nem szenvedek tovább...~

A világ elhomályosodott, de egy percre sem ájultam el. Hallottam és éreztem, ahogy szürcsöli a vérem. Aztán vége lett. A kezeim lehanyatlottak a válláról és csak ernyedten lógtam a hideg karokban. Végem volt...”

A nyakamhoz kaptam a kezeimet. Akkor én most...

- Meghaltam? – kérdeztem erőtlenül – Igen, csak ez lehet a magyarázat. Ezért vagy itt te is – suttogtam megvilágosodva.

- Nem, nem haltál meg. Vagyis nem a szó szoros értelmében. Emberi mivoltodnak valóban vége... – mondta kedvesnek szánt hangon, de egy cseppet sem nyugodtam meg tőle – viszont egy új élet áll előtted. Esélyt adtam neked, egy olyan életre amilyen nekem is van. Vagy valami hasonló – fordította el a fejét.

- Úgy érted, hogy... ?

- Átváltoztattalak – vallotta be lehajtott fejjel – Sajnálom. Soha nem akartam ilyen életet neked, de mikor megláttalak a földön... már alig vert a szíved. Nem hagyhattalak... – magyarázkodott, de a szájára tettem az ujjam

- Köszönöm, hogy nem hagytál elveszni – ennyit mondtam neki, és mégis meghatódva ölelt magához, én pedig megadóan bújtam a karjai közé amelyek reményeim szerint megnyugvást hozhatnak számomra.

***

- Feladom. Nem megy – nyöszörögtem miközben teljes erőmmel Damien karjának feszültem.

Kerek három hét telt el a teljes átváltozásom óta. Azóta minden pillanatomat vele töltöm. Reggelente az egyik fogadó szobájában vagyunk, amit kibérelt és ott tanítgat hogy hogyan őrizzem meg az önuralmam, de nagyon nehezen bírom, esténként pedig kivisz kicsit, hogy szokjam az újfajta érzékelést. A hallásom, a látásom, a szaglásom és minden egyéb érzékem sokkal kifinomultabb lett, habár Damien azt mondja, hogy ez semmi az ő tisztavérű erejéhez képest. Lényeg a lényeg, hogy épp alkonyodik a torkom pedig lángolt. Vérre vágytam és nem bírtam tartóztatni magamat... nagyon nem.

- Kérlek Nessa*, csak még egy kicsit! Nem mehetünk ki míg le nem megy a Nap – mormolta a fülembe. Gyűlölöm mikor ezt csinálja. Nem tudok ellent mondani neki és ő ezt nagyon jól ki is használja.

- Mintha engednéd, hogy igyak az emberekből – morogtam zihálás közepette. Damien karjai akár az acélkapuk, olyan erősek voltak és nem engedtek kiszabadulni. A szemeim minden bizonnyal vérben úsztak a vágytól és az agressziótól. Jut eszembe. Az utóbbi napokban egyre dühösebb voltam. Ellenkeztem, acsarogtam és mindenben keresztbe tettem neki, pedig Isten lássa lelkem én nem akarok neki bajt okozni.

- Természetesen nem, de hidd el, hogy megnyugodnál ha kint lennénk. Ott nem lennél meggondolatlan – magyarázta nyugodtan. Még csak meg sem feszült, hogy visszatartson. Sziklaszilárdan zárta körbe a testemet és meg sem moccant.

- Nagyon szomjas vagyok – hajtottam le a fejem és megpróbáltam összpontosítani. Ha ez az érzés nem akarná belülről szétmarni a torkom, talán még sikerülne is, de így?  A verejtékcseppek visszhangot verve koppantak a padlón. Legalábbis ahogy én hallottam. Úgy van, tereljük el a figyelmemet, akkor menni fog. A fapadló göcsörtös mintáit kezdtem bámulni

- Már csak pár perc kedves – susogta halkan. Még mindig így beszélt velem, pedig már megszoktam a hangmagasságokat. Mindazonáltal az éles zajoktól még mindig összerezzenek.

- Jó – nyögtem ki végül kínkeservesen. Remélem Damiennek igaza van, mert ha nem... bele sem merek gondolni.

- Sssshh, hallgasd! – szólt olyan halkan, hogy még én is alig hallottam. Tudtam mire gondolt. A légzésem lecsillapodott, a szívem megnyugodott és egy pillanatra megfeledkeztem a bennem tomboló vadállatról ami a vér után kívánkozott. Mindig ez történik. Mikor a nap és az éj egyenlőek, s a nappal éjszakába fordul. A vámpírok az éj teremtményei s a hívószavát nem szoktuk megtagadni. Damien szorítása lazult, míg végül elengedett. Felkászálódott a földről, ahová velem együtt zuhant mikor az ajtó felé vetettem magamat az éhségtől hajtva. Felém nyújtotta a kezét és bíztatóan elmosolyodott, bennem pedig ismét feltámadt a bűntudat.

- Köszönöm – fogadtam el lehajtott fejjel a segítséget.

- Ne érezd magad rosszul, ez teljesen normális az első pár évben. Időbe telik míg megtanulod uralni a természetedet – mosolygott szelíden, nekem pedig könnybe lábadt a szemem.

- Miért? – kérdeztem nyöszörögve.

- Huh?

- Miért vagy ilyen? – tettem fel ismét a kérdést és felemeltem a fejemet – Miért nem szidsz le, vagy tanítasz jól móresre? Oktass ki! Kiabálj velem, ahogyan normális ember tenné! – kiabáltam mérgesen miközben a könnyeim egyre csak folytak. Ő csak elmosolyodott és tett felém két lépést, aztán megkérdezte.

- Attól jobban éreznéd magad?

A bűntudatom pedig csak fokozódott, mert ismét fájdalmat okoztam neki, még ha nem is volt szándékos. Ennyire szörnyű lennék? Miért azt bántom, akit a legjobban szeretek a világon?  Sajnos nem tudom a választ, de ha továbbra is így ölel, ahogyan most, talán rájöhetek... csak soha ne engedjen el!

*Nessa - a későbbiekben lesz róla szó, hogy miért hívja így őt Damien

Vámpírszerelem: 2. Fejezet - 12 évvel később

Nos, ahogy ígértem itt a következő fejezet :) Remélem elnyeri a tetszését mindenkinek ^^

2. Fejezet: 12 évvel később

- Nem, kedves rosszul csinálod – dorgált meg fejcsóválva és a helyes útra terelte az ujjaimat – kezd elölről! – utasított, de én ismét elrontottam. – Mondd csak Lydia figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? – tette föl sóhajtva a kérdést nekem pedig fülig szaladt a szám.

- Persze, hogy figyelek rád – bólogattam sebesen.

- Nem-nem. Azt kérdeztem figyelsz-e arra, amit mondok?

- Igen – bámultam a száját – csak nem egészen fogom föl

- Hát azt észrevettem – nézett lemondóan – Így sosem tanulsz meg zongorázni. Gyerekkorodban pedig annyira figyelmes voltál. Mi változott?

- Felnőttem. Már más dolgok érdekelnek – magyaráztam komolyan a férfinek

- Hallgatlak – döntötte oldalra fejét és leült mellém. Rögtön elpirultam

- Ezt nem fogom megosztani veled – makogtam és a billentyűknek szenteltem a figyelmemet – Hogy is volt az a hang? – hálát adtam az égnek, mert Damien nem faggatott. Ő is a hangszer felé fordította a teljes figyelmét és ismét magyarázni kezdett.

Két óra zongorázás után végre képes voltam kicsikarni a férfiből, hogy menjünk ki a szabadba – Olyan régen voltál már itt. Nem akarok egész nap a zongora előtt poshadni

- Jó meggyőztél, csak ne nézz így rám. A tekinteted gyilkol

- Mit mondtál? – kaptam föl a vizet és megrovóan ránéztem – Nem úgy volt, hogy tetszik a szemem?

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem tetszik. Ennél gyönyörűbb dolgot még nem láttam a világon. Vagy mégis – tűnődött el. A mondat első felének kifejezetten örültem, nem úgy a másodiknak. Féltékenység kúszott a szívembe, amit nyilván észrevett – Ez a dolog pedig itt áll tőlem két lépésre – totális zavar, Damien meg mosolyog.

- Ez gonosz volt. Nem ér kinevetni vámpír – motyogtam neki sértődötten

- Szeretem ha zavarban vagy és tudtommal ez nem bűn, halandó

- Ahh, mondom hogy gonosz vagy. Most meddig maradsz? – tereltem a témát és reménykedve felpislogtam rá. Nem válaszolt semmit csak furcsán feszült lett. Kezdett zavarni a kínos csönd így az egyik tincsemmel kezdtem játszani

- Ma este elutazom Lydia – állt meg hirtelen

- Máris? – fordultam vissza mivel elsétáltam mellette. Ijedt ábrázatomra melegen elmosolyodott, de nem tetszett a szomorú tekintete.

- Igen. El kell mennem hosszú időre – mondta nagy hangsúlyt fektetve a hosszú szóra, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom

- Mégis mennyi az a hosszú idő? – kérdeztem faarccal. Kérlek Istenem csak azt ne mondja, hogy...

- Örökre – fejezte be a gondolatomat hangosan.

Kiszakadt belőlem a levegő, pedig fel voltam készülve a legrosszabbra is.

- De miért? – kérdeztem remegő hangon. Gombóccal a torkomban léptem hozzá közelebb, de ő minduntalan hátrált előlem – Miért akarsz itt hagyni?

- Te is tudod a választ – mondta kimérten – Nem az én világomhoz tartozol és nem akarlak a mélybe taszítani. Egy halhatatlan és egy halandó... te is tudod, hogy ennek nincsen jövője

- De Damien... hát nem azt mondtad nekem, hogy örökre velem maradsz? Nem esküdtél meg többször is? – egyre nehezebben tudtam uralni az érzéseimet. A lelkem sikított. Kérlek ne hagyj el!

- A szívem örökre a tiéd marad hercegnőm – súgta közvetlen közelről a fülembe. Furcsa nehézség kúszott szét a testemben és képtelen voltam nyitva tartani a szemeimet. Az utolsó dolog amit akkor láttam az Ő volt. Egy gyönyörű síró angyal...

*

Másnap közölték velem a szüleim, hogy minden az érdekemben történt. Be is kaphatják akár. Aznap kisétált az életemből az életem lényege és magával vitte a lelkemet. Ami viszont a legjobban megrémített az az volt, hogy tudtam... bármennyire szeretném is újra látni, tudom, hogy soha többet nem tér vissza. Két nap múlva elkezdték szervezni az esküvőmet, ami végül is a végzetemhez vezetett...

*

- Gyönyörű vagy kislányom. Ez a ruha egyszerűen elbűvölő rajtad – lelkendezett édesanyám, ahogy végigcsodált

- Igen, nekem is tetszik – hazudtam egy halvány mosollyal. Bár volt benne igazság, mert a ruha tényleg tökéletes volt és mintha nekem tervezték volna, de... én mégsem éreztem magam olyan jól benne, mint kellett volna. – Mama, nem baj, ha most tartunk egy kis szünetet? Nagyon elfáradtam – mondtam elgyötört arccal. Megkíméltek hála Káinnak... A manóba is. Miért kellett most erre gondolnom? Hiszen Káin az ő Istenük nem az enyém... Nem vártam meg mit szól anyám, kirohantam a szobámból le a földszintre, onnan pedig be a könyvtárba, annak is egy eldugott szegletébe ahol egy szép mahagóni ajtóval álltam szembe. Ezen a helyen zongoráztam... zongoráztunk mindig. A hatalmas szoknyámnak köszönhetően alig fértem be az ajtón, de ez nem akadályozott meg. Besétáltam a terem közepére és végigsimítottam a zongora tetején. Pár nap alatt leült rá a por. Nem is voltam itt azóta...

Leültem a hangszer elé és felemeltem a tetejét. Megnéztem milyen kotta hever előttem. Talán nem kellett volna de elkezdtem játszani. Az Ő szerzeménye volt. Nekem írta, de sosem fejezte be, mert azt akarta, hogy én írjam meg a végét. Ez lett volna a mi dalunk. Két héttel ezelőtt állt neki. Melankolikus, szomorú hangulatú dal mégis a leggyönyörűbb, amit valaha hallottam tőle. A címe „Don’t leave me”, már értem miért. Az ujjaim könnyedén siklottak a billentyűkön. Minden érzésemet beleadtam ebbe a dalba. Az elmúlt nap keserűségét, a fájdalmat, a szomorúságot, az elveszettséget, a szerelmet és boldogságot, és a veszteség fájdalmát. Észre sem vettem mikor kezdtem el sírni, csak egyszer feltűnt, hogy nem látok rendesen így inkább lehunytam a pilláimat és átadtam magam a pillanat varázsának.

- Oly szomorú és törékeny ahogy ott ül és játszik – szólalt meg Lord Gaston – a jövendőbelim – ahogy engem figyelt.

- Szomorúnak szomorú, de hogy törékeny lenne? Lydia a legerősebb nő a földön akit valaha ismertem – szólalt meg mellette Edward Masen. A legfiatalabb bátyám

- Igen, lehet, de miért ilyen? Én miért nem tudhatok róla? – kérdezte metszően, mert zavarta a tudatlanság

- Higgye el, ha tudná sem értené. Kérdezzen valaki mást, mert én nem fogom elmondani – fordított hátat és elsétált

Odabent közben elhaltak az utolsó dallamfoszlányok is és egy megtört női sóhaj szállt fel.

*

Attól a perctől kezdve csak egy bábu voltam, akit kénye kedve szerint rángathat az ember. Nem mondtam és nem tettem semmit, csak... léteztem. Az esküvő előestéjén megpróbáltak megemberelni, de csak annyit értek el, hogy elájultam. Edward nagyon mérges volt apára. Kapott is tőle egy kiadós verést, amiért fel mert szólalni. Én pedig aznap határoztam el magam....

*

- Készen vagy? – nyitott be az ajtón Edward.

A tükör előtt álltam és bámultam magamat. Ha az ember fia megnézett, azt mondhatta rám, hogy meseszép vagyok. Én nem láttam mást a tükörben csak egy megtört lelkű lányt. A hófehér menyasszonyi ruha, a szépen elkészített frizura és a tökéletes smink mind csak a csomagolás, de belül üresség fogadja a csomag kibontóját. A szemem üres és hideg volt akár a fagyott, téli éjszaka

- Igen, mehetünk – léptem elé

- Lyd, biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte meg már vagy századjára a mai nap, én pedig még mindig ugyanazt a választ adom:

- Tudod a választ. Nincsen más választásom

- De...

- Menjünk! – vágtam közbe – Amit nem lehet elkerülni, azt nem kerüljük el

- Ugye tudod, hogy gyűlölöm, amiért ezt kell tenned?

- Igen, tudom – hajtottam le a fejemet – De ez nem változtat semmin. Hozzámegyek Lord Gaston-hoz apám kívánsága szerint. Ezt kell tennem, mert ezt várják el tőlem – feleltem kimérten, majd kihúztam magam

- A halál is békésebb lenne egy ilyen helyzetben – suttogta, de én mégis meghallottam. Talán igaza lehet. A halál nem jár fájdalommal. Könnyebben elragadja az embert, mint az álom. Csak egy pillanat... aztán vége.

- Bátyám?

- Semmi. Menjünk!

Ott álltam az ajtó előtt. Tökéletes pompába öltöztettek mindent és mindenkit. A bal oldalamon Edward szomorú arccal nézett maga elé, de amikor észrevette, hogy figyelem, magára erőltetett egy mosolyt.

- Lydia kisasszony! Mr. Masen! – az udvarmester állt meg előttünk komolyabb arccal, mintha a világvégét kéne bejelentenie. Elsőnek felém fordult, úgyhogy kénytelen voltam egy nagy levegőt venni – Tökéletes munkát kérek önöktől! A kisasszony arcáról sugározzon a boldogság, különben ha továbbra is ilyen képet vág, mintha citromba harapott volna, kénytelen leszek hosszasan ecsetelni a tökéletes arcmimika alapjait. Rendben köszönöm!

Hála Istennek elfordult, amikor magamra könyörögtem egy számára tökéletes mosolyt, de amint a bátyámra nézett el is tűntettem.

- Az úrfi legyen büszke, hogy a kishúga férjhez megy. Töltse el büszkeség eme férfitestet és látszódjék rajta az öröm és a tisztelet! – kihúzta magát, hogy illusztrálni próbálja a dolgot, de mivel csak annyit ért el, hogy Edward még fancsalibb arccal révedt előre inkább felhagyott a dologgal – Az udvarhölgyek pedig... – eddig hallgattam mit mond, aztán kikapcsoltam. Csak néztem az előttem tornyosuló ajtót. Hallottam odabent a tömeg morajlását és a halk orgonaszót, de én magam nem éreztem semmit. Izgatottságot meg végképp nem. Hát tényleg ez lenne az én sorsom? Ezt írták meg nekem odafönn? Hogy egy olyan férfi mellett öregedjek meg, akit nemhogy nem szeretek, de még ismerni sem ismerek igazán? Ennyire...

Kitárult az ajtó. Az udvarmester sugárzó arccal tűnt el a közelünkből és még egy utolsót kacsintott ránk. Hallottam, hogy mögöttem felkuncognak a koszorúslányaim és észleltem az apró rántást Edward felől. Nem éreztem, hogy megmozdultam volna, de láttam, hogy egyre közelebb érek az oltárhoz. Láttam mindent, de nem érzékeltem semmit. Sem az orgonaszót, sem a körülöttem suhogó ruhát, sem a talpam alatt surrogó rózsaszirmokat, amiket a nyoszolyólányok dobáltak félre előttünk. Semmit. Viszont egy dolog megmaradt. Az amikor Lord Gaston keze az enyém köré kulcsolódott. A tenyere finom volt és nem érdes, mint a földeken dolgozó parasztoké. Selymes bőr és hatalmas tenyér, ami arra szolgál hogy védelmezzen vagy akár pusztítson.

- ...amíg a halál el nem választ?

- Igen atyám!

- És te Lydia Lillyan Masen. Kész vagy arra, hogy társaddá fogadd az itt megjelenő Lord Gaston Frederick da LaGrande-t? Fogadod-e, hogy kitartasz mellette egészségben-betegségben, jóban-rosszban és hűséges leszel-e hozzá, míg a halál el nem választ tőle?

Nem mondtam semmit. Csak álltam. Kábán és reménytelenül... Az édesanyámra pillantottam. Reménykedő és boldog arccal nézett felém. Boldog volt, mert úgy gondolta, hogy ez a legjobb nekem. Édesapám arca szobormerev volt. Semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni róla. Faarccal nézett egyenesen engem és láttam, hogy az ajkai megmozdulnak. Suttogott valamit, de nem tudtam mit. Nem is érdekelt. A tekintetem tovább siklott. John és Paul egymás mellett ültek. Mindannyiuk arcán láttam a fájdalmat, bár mellette ott volt az öröm is. Ők sem akarták igazából, hogy ez történjen, de elfogadták és megértették. Nem úgy Edward. A legfiatalabb bátyám remegő ajkakkal nézett rám és észrevétlenül rázta a fejét. Láttam, hogy John-ba kapaszkodik, aki erősen markolja a kezét, nehogy valami őrültséget tegyen. Legvégül a vőlegényemhez fordultam. Kérdő tekintettel meredt rám. Várt. Várta, hogy kimondjam a szót amivel hozzákötöm az életem. Kinyitottam a szám. Nyelnem kellett, mert a torkom teljesen száraz volt. Nem! Nem tudom kimondani! Nem akarom kimondani! Képtelen vagyok rá!

- Én...

- Gyermekem? – a pap szólalt meg mellettem. Rákaptam a szemem. Kedvesen és megértően mustrált. Ő nem akart semmit rám kényszeríteni.

- Bocsánat – lehajtottam a fejem és hevesen megráztam. Aztán nagy levegőt vettem és... – Sajnálom, de nem!

Ennyit mondtam, se többet se kevesebbet. A tömeg morajlani kezdett, nem hittek a fülüknek, de engem nem érdekelt. El kell tűnnöm! Fogtam hát a szoknyám és amennyire tudtam megemeltem, hogy ne akadályozzon a mozgásban. Rohantam! Végig a sorok közt, ki az ajtón, ki az egész templomból, el! Messzire! Olyan messzire amennyire csak tudtam. A macskaköves utcán nem járt már senki, egyedül a kopogó cipőm törte meg az éj csöndjét. Lerúgtam hát magamról, hogy könnyebb legyen és ne zavarjon. Rohantam. Egyenesen a sötétség felé. Rossz ötlet volt. Bár tudtam volna akkor, de most már nem változtathatok rajta. Meghaltam, de mégis élek. Élek, viszont meghaltam. Halott vagyok, mert megöltek azon a hideg, téli estén, de az életem igazából csak akkor kezdődött el igazán. S az éj gazdagodott egy újabb teremtménnyel! Velem...

Vámpírszerelem: 1. Fejezet - Találkozás

Hali! :)
Jófej vagyok meg minden úgyhogy meghoztam az első fejezetet :D Remélem mindenki tetszését elnyeri majd. Nem lett túl hosszú mivel régen írtam és nem volt kedvem belepótolni, de ez a következő fejezetekben változni fog. Remélem annyira nem ratyi XD A történet E/1-ben olvashatóak, főleg Lydia szemszögéből mivel ő a fő karakterem (ennek ellenére az első fejezet Damien szemszögével kezdődik xD).
Jó olvasást! :)

1. Fejezet: Találkozás

(Damien szemszöge)

Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis még éppen az égszakadás kezdete előtt értem be a nagy családi ház tölgyfaajtaján.

- Üdvözlöm, Lord Damien - köszöntött azonnal a komornyik és elkérte a kabátomat – Óhajt esetleg valami frissítőt, vagy inkább az Úrhoz menne előbb? - jött már megint a szokásos kérdés.

- Köszönöm nem kérek semmit. Szóljon az Urának! – válaszoltam kimérten.

- Igen Lordom – meghajolt majd sietve távozott.

Fél perccel később hatalmas kacagás és visítozás zavarta meg a ház csöndjét.

- Wíí. Úgysem kapsz el – zengte egy vidám hang – Fogócskázzunk – viháncolta megint.

- Kisasszony kérem álljon meg! Nem hallotta? Tönkre teszi a ruháját és megsebesülhet, ha elesik – ez gondolom egy kétségbeesett nevelőnő, dada vagy szolgálólány hangja lehetett. A házban mindig finom illatok szállingóztak, ezt már megszoktam, viszont sohasem tudtam beazonosítani, hogy honnan jön ez a méz édes aroma. A következő pillanatban azonban megjelent előttem a forrása. A hatalmas lépcső korlátján egy 4-5 éves forma kislány csúszott le, majd kacagva rohant felém. Végig hátranézett. Hogy nem esett el eddig? Teljesen meg voltam lepődve. Neki lenne ilyen ínycsiklandóan finom illata? Egy egyszerű gyereknek? A vére egyenesen csábított, szinte énekelt nekem. Elmélkedésemnek az vetett véget, hogy neki szaladt a lábamnak. Megállt, majd meg sem fordulva felnézett a szemeimbe. Meg sem tudtam rendesen nézni, mert ijedten megfordult és hátrálni kezdett. Az arcáról lefagyott a mosoly és rémüldözve kezdett menekülni előlem Megszoktam már. Minden embernek ez az első reakciója. Ösztönösen bennük van, hogy féljenek tőlünk. Az elkárhozottaktól... az éjszaka gyermekeitől... a vámpíroktól.

- Végre megvan – kapta föl hirtelen egy középkorú, barna hajú nő – Ezerszer megmondtam már, hogy ne csúszkáljon azon a korláton. Rendkívül ritka fából készült és nagyon régi, mellé még nyakát szeghette volna, ha leesik onnan. Elnézést... kisasszony, minden rendben? Mi a baj? – az ijedt hölgyemény ugyanis mihelyst ölbe került, a nő nyakába fúrta a fejét és elkezdett zokogni. Éreztem a könnyek illatát és hallgattam a gyönyörű síró hangját... Na álljunk csak meg. Mikre nem gondolok? Csak nem megsajnáltam? Nem! Az nem lehet. Egyszerűen csak... csak... nem is tudom pontosan milyen érzés volt ezt tapasztalni.

- Khm – köszörültem meg a torkom – Elnézést, hogy megijesztettem a hölgyet. Nem állt szándékomban – védekeztem még mielőtt a nő rosszat feltételez. Bár mikor érdekelt az ilyesmi engem? Ez a kislány megzavart teljesen. Vagy az idő az oka. Oly mindegy.

- Jézusom, Lord Damien. Kérem bocsásson meg a kishölgynek, igazán sajnálja ami történt. Gyerünk szépen, kérj bocsánatot az Úrtól! – szívbajoskodott a dada.

- Nem! – jött a tömör válasz. Hmm... Makacs kislány. Tiszteletlen egy nemessel szemben? Ezt majd megemlítem az apjának, már csak azért is, hogy lássam, ahogy mentegetőzik... Gonoszkodjunk már egy kicsit, vámpírhoz illően.

- Na de kisasszony! Mi az, hogy nem?! Nincs ellentmondás! Kérjen bocsánatot! – parancsolta, és megpróbálta lefeszegetni az apró kezeket a nyakáról.

- Jó, de nem fogok a szemébe nézni – mondta, majd lemászott a nő karjából és... Na jó, ezt nem értettem. Mi baja van a szememmel?

- Ha szabad megkérdeznem kedves... – segítségért felnéztem a nő szemébe.

- Lydia, - válaszolta. – Lydia Lillyan Masen.

- Kedves Lydia. Mi ellenvetése van a szememmel kapcsolatban? – fordultam vissza a kislányhoz, aki már szög egyenesen állt, csukott szemekkel az orrom előtt.

- A színe – jött az egyszerű válasz. Olyan hangsúlyban mondta ezt, mintha a világ egyik legnyilvánvalóbb dolga lett volna.

- Talán kegyednek nem tetszik? – érdeklődtem, azonban mielőtt választ kaptam volna tőle a dada megelőzte.

- Tudja Uram, Lydia kisasszonynak volt egy hatalmas plüssmacija, amit mindenhova magával hordott, azonban a múlt héten elszakadt és még nem varrtam meg, a kisasszony pedig azt feltételezte, hogy meghalt és én kidobtam. A probléma forrása az, hogy a macinak volt ilyen színű a szeme.

- Óh! – jött az értelmes válasz tőlem. – Sajnálom a maciját, de kérem nyissa ki a szemét. Nem illik ilyen tiszteletlenül bánni valakivel – kérleltem, hátha ezzel megnyerem. Vonakodva ugyan, de teljesítette a kérésem, és én elkövettem életem legnagyobb hibáját...

Belenéztem a mélyzöld, smaragd színű szemekbe. Akkor ott... éreztem, hogy elvesztem... nincs többé remény.

(Lydia szemszöge)

A mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint eddig mindegyik. Dadus bejött a szobámba és félrehúzta a függönyt, amin beszűrődött valamicske fény. Rázogatni kezdte a vállamat, mire lustán pislogva a másik oldalamra fordultam. Ez persze nem tetszett neki, ezért lerántotta rólam a takarót, pedig már több milliószor elmondtam neki, hogy nem szeretem, ha felkeltenek, őt viszont ez aligha érdekelte. Hatalmasat ásítva ültem fel az ágyban. Nyújtózkodtam egyet, majd körülnéztem. A szobám úgy festett, ahogy tegnap este hagytam, azt leszámítva, hogy az összes játékom vissza volt pakolva a polcra. A szoba színe megegyezett a szememével: zöld volt. Imádtam ezt a színt, úgyhogy a ruháim többsége is a zöld valamelyik árnyalatában pompázott. A másik kedvencem a kék volt. Az is bőven található volt itt. Az asztal, a székek, a polc, a szekrény, de még az ablakkeret is kék volt. Elég érdekesen nézett ki, de nekem így tetszett. Kikászálódtam a (számomra) hatalmas ágyból, majd elindultam a szekrény felé. Dadus közben végig morgott valamit az orra alatt ami olyasminek hangzott, mint: - Este nem akar lefeküdni, reggel meg felkelni. Milyen ember az ilyen? - nem foglalkoztam vele, inkább az előre kirakott ruhák felé vettem az irányt. A szobalányok segítettek felöltözni, majd taszigálni kezdtek a földszintre. Gonosz hárpiák. Azt hiszik, hogy nem tudom, hogy igazából boszorkányok, és azért ilyen nagy az orruk és büdös a szájuk. Nekiálltam a szokásos reggeli rituálémnak, vagyis: elrohanni előlük, hogy még véletlenül se legyen könnyű a mai napjuk. Rohantam a földszintre, természetesen a korláton lecsúszva, mert ezzel lehet a legjobban idegesíteni őket. Viszont, mikor meghallottam, hogy nem a sárkányok jönnek utánam, hanem Dadus lelombozódtam. Őt nem akartam bántani az ilyesmivel. Játszani viszont jó ötlet.

- Fogócskázzunk! – kiáltottam vidáman és már előre elkönyveltem magamnak a nyereséget. Szegény Dadus nem egy olimpikonfajta nő, de mégis kitartóan rohant utánam és kiáltozott. Én csak kacarászva futottam előle, mikor hirtelen nekiszaladtam a falnak. Azt hiszem legalábbis... de a falak nem szoktak mozogni ugye? Ijedten kaptam fel a fejem, hogy abban a pillanatban el is rántsam onnan, és menekülőre fogjam. Remegve hátrálni kezdtem és végül Dadus meleg kezei közt találtam megnyugvást. Hallottam, hogy elkezd beszélni a bácsival, akinek nekirohantam, de nem érdekelt mit mond, hiába volt kellemes hangja.

- Nem! – ellenkeztem mikor arra kért, hogy kérjek bocsánatot. Maci emlékére nem tehetem!

- Na de kisasszony! Mi az, hogy nem?! Nincs ellentmondás! Kérjen bocsánatot! – parancsolta, és megpróbálta lefeszegetni a kezeimet a nyakáról.

- Jó, de nem fogok a szemébe nézni – mondtam durcásan és lemásztam a földre.

- Ha szabad megkérdeznem kedves...

- Lydia, – mondta Dadus – Lydia Lillyan Masen

- Kedves Lydia. Mi ellenvetése van a szememmel kapcsolatban? – kérdezte és tisztán éreztem, hogy előttem van.

- A színe – mondtam egyszerűen. Maci szemét lopta el ez biztos, gondoltam sötéten.

- Talán kegyednek nem tetszik?

- Tudja Uram, Lydia kisasszonynak volt egy hatalmas plüssmacija, amit mindenhova magával hordott, azonban a múlt héten elszakadt és még nem varrtam meg, a kisasszony pedig azt feltételezte, hogy meghalt és én kidobtam. A probléma forrása az, hogy a macinak volt ilyen színű a szeme.

- Óh! Sajnálom a maciját, de kérem nyissa ki a szemét. Nem illik ilyen tiszteletlenül bánni valakivel – kérte. Nagy erőfeszítés volt nem kinyitni őket, aztán végül beadtam a derekam, de csak mert eszembe jutott Papa arca miközben az illemről mesélt. Ahogy kinyitottam a szemem szembetalálkoztam egy meglepődött királykék szempárral. Azonnal megfogott... magába szippantott, mert láttam benne valamit ami nagyon megtetszett. Ő az enyém! Gondoltam és birtoklóan átöleltem. Sosem eresztelek el! Velem maradsz örökre!

Vámpírszerelem: Bevezető

Noooos, ide is megérkeztünk :D Tényleg itt vagyok és hoztam amit ígértem habár ez csak előzetes vagy bevezető :) Remélem elnyeri a tetszésetek ^^

Bevezető

Rohantam. Egyenesen a sötétség felé. Rossz ötlet volt. Bár tudtam volna akkor, de most már nem változtathatok rajta. Meghaltam, de mégis élek. Élek, viszont meghaltam. Halott vagyok, mert megöltek azon a hideg, téli estén, de az életem igazából csak akkor kezdődött el igazán. Olvasd el e-törénetet és megtudod, hogyan lettem az, ami ma is vagyok. Vámpír.

*

Nos honnan is kezdhetném a mesélést? A születésemtől? Az átváltozásomtól? Esetleg az utána lévő időktől? Inkább maradjunk a megszokott sorrendnél. 1853. január 1-jén London városában születtem meg, pontban éjfélkor. Hehe, érdekes mi? Én is jót nevetek rajta még ma is. Ha ebben az időpontba születtem, akkor most újévi baba vagy még óévi baba voltam? A mai napig fogalmam nincs róla, de őszintén szólva nem is nagyon érdekel. A szüleim nagyon örültek nekem. Gazdagabb család voltak és én voltam az első lány gyermekük. Gyönyörű kisbaba voltam, mindenki szerint. Elbűvöltem őket az ártatlan kis arcommal, a vakítóan zöld szemeimmel, a kis vörös hajammal és az oltári nagy vigyorommal, amivel minden körülöttem lévőt megajándékoztam. 3 bátyám volt: John, Paul és Edward. Egyszerűen nem tudtak levakarni magukról, annyira imádtak velem lenni. Gyorsan felcseperedtem és 5 éves lettem. Akkor volt életem egyik legcsodálatosabb napja. Találkoztam Vele.