Vámpírszerelem 4. Fejezet - Betekintés a jelenbe

Itt a következő :) Ezután leszek gondban mivel az 5. csak félig van kész és ismerve engem... ^^" Huh. Na mindegy. Jó olvasást :)

4. Fejezet: Betekintés a jelenbe

2012, napjainkban

- Lydia, nem fogsz elkésni az iskolából? – kérdezte tőlem nevelőapám.

- Sosem kések – mosolyogtam vissza kedvesen Martinra.

- Vagy legalábbis a tanár nem tud róla ugye? Azért még mindig reménykedek benne, hogy nem manipulálod őket – sóhajtotta miközben belekortyolt a kávéjába.

- Olyannak ismersz? – tettem az ártatlant.

- Igen! Na sipirc!

- Igen, apu – mosolyogtam gúnyosan. Felkaptam az iskolatáskának titulált szimatszatyromat és ráérősen kiballagtam az ajtón. Csípős levegő csapta meg az arcom és enyhe napfény. Megráztam a fejemet, mivel egy adag hó máris belepett és gyorsan feltoltam a napszemüveget az orromra. Azért mégiscsak vámpír vagyok és a hó meg szikrázik. A tél nem az én évszakom, hiába akkor születtem. Télen kapott el az a bukott és Damien is akkor lépett le…

Arra lettem figyelmes, hogy egy autó pont mellettem lassít le így odafordultam. Nem emberrabló volt, de még annak is jobban örültem volna, mint a mostoha hugomnak.

- Hé, Lydia el fogsz késni a suliból – szólt ide nekem a hidrogén szőke Victoria Masen. El sem hiszem, hogy egy családnevet birtoklunk. De hát mindenhol vannak feketebárányok.

- Mintha ez annyira izgatna téged – mondtam miközben újra caplatni kezdtem.

- Hisz a nővérem vagy – pislogott rám.

- Ahaaa

- Na mindegy. Pedig én felakartam ajánlani, hogy jöhetsz velem és a csajokkal, de ha nem… Úgyis rosszul éreznék magukat a kificamodott ízlésvilágodban. Már megint mi a franc lóg az oldaladon? Hah – és a ’Team Vic’ el is húzott rajtam vihorászva.

- Káin szabadíts meg tőlük! – nyögtem fel unottan.

*

- Masen! Idefigyelnél? Hahó – lengette meg a kezét az arcom előtt egyetlen szem barátom; Richard.

- Figyelek – ásítottam

- Akkor ismételd el miről beszéltem az előbb.

- Jessica Kendrick melleiről – mondtam sután.

- Nem, már egy kerek perce áttértem a tiedre – kacsintott – Merre jársz már megint? A szőke herceget keresed fehér lovon?

- Ma már a BMW a menő te is tudhatnád – adtam fel és ráemeltem a tekintetem. Rich egy túlságosan is jóképű pasi volt ebben a suliban. A lányok tapadtak is rá ezerrel annak ellenére, hogy mindig velem lógott és komoly kapcsolata is csak velem van. Szögezzük le itt és most: Nem járunk és nem is tervezünk járni. Rich totálisan bele van zúgva a jegyesébe akivel eddig egyszer találkozott csak, azt is 3 évesen. Gondolom mondanom sem kell, hogy ő is vámpír. Az apja egy herceg, de az édesanyja csak egy egyszerű hűséges. Szerelemből született, de tekintettel lévén az apja rangjára nem élhet együtt velük. Pénzt viszont bőven biztosít nekik, így az én hű lovagom a fentebb említett BMW-vel furikázza a popóm, mikor úgy van kedve és a legmárkásabb cuccokat hordja. Szerintem még a seggét is pénzzel törli ki, de nem akarom tudni.

- De most komolyan Lyd. Mi van veled? A szülinapod óta olyan vagy, mint a mosott szar. Még megharapni sem akarsz – nézett rám a hatalmas mogyoróbarna boci szemeivel.

- Az ország másik végén még nem hallották – morogtam összeszorított fogakkal.

- De az a lötyi tényleg nem tesz jót. Hogy bírod meginni? – nézett a fekete üvegre ami folyton nálam volt.

- Rich, ez csak fagyasztott vér. Még senkit nem ölt meg.

- De hát borzalmas az íze – biggyesztette le a száját – Tudom, hogy csábít – döntötte félre a fejét, így tökéletes rálátás nyílt a nyakára. Egy percig meredten bámultam rajta egy pontot ahol a félhosszú barna tincsei nem zavarták a látásomat, aztán vállat vontam és belekortyoltam az italomba

- Jól van. Ha a Jéghercegnő szóba akar állni velem akkor majd szóljon – mondta és elviharzott az asztalomtól. Nem szóltam utána, nem is fordultam, de a füleimet kinyitottam így hallottam, hogy leül egy kisebb fiúcsapathoz és beszélgetni kezd velük. Tudtam, hogy ő is figyel engem fél füllel ezért csak halkan beszélni kezdtem, hogy más ne vegye észre.

- Aznap hagyott el… Ilyenkor elég letört szoktam lenni – mondtam és gyorsan összecuccoltam. Mikor kivonultam az ebédlőből még elkaptam az együtt érző pillantását.

*

- Lordom! – kopogott be valaki a dolgozószoba hatalmas ajtaján.

- Szabad! – szólt ki rekedt hangon és megdörzsölte a szemeit.

Az ajtó nyikorogva tárult ki és egy alacsony hűséges lépett be rajta.

- Megérkeztek a jelentések. Engedelmével idehozatnám őket – hajolt meg az ura előtt.

- Rendben, csak siessenek. Aztán nem akarom hogy bárki is zavarjon. Ha mégis nagyon fontos, mondd hogy keressék meg anyámat.

- Igenis, felségem – hajolt meg mélyen és távozott.

Damien da’Noir hatalmasat sóhajtva temette az arcát a tenyerébe. Ő volt a vámpírvilág feje, nem csoda, ha néha túl soknak tartotta a dolgokat. A fáradtsága azonban nem emiatt volt. A királyi teendői feleannyira sem voltak elkeserítőek mint az elmúlt 90 évnyi szenvedés az ő hercegnője nélkül.

- Merre lehetsz most szerelmem? – suttogta maga elé elkeseredetten.

*

- Hazajöttem! – kiáltottam el magam amint beléptem az ajtón.

- Fantasztikus! – hallottam meg egy sipákoló hangot – Gyere csak ide te sátáni poronty! Már megint mi a frász ez a fagyóban?

- 3… 2… 1… – és az ördög maga vonult elém tűzvörös magassarkúban és újtervezésű ruhában.

- Te csak ne számolgass itt nekem, te átkozott kis démon. Magyarázatot várok! – rikácsolta és berángatott a konyhába. Martin a fejét fogta és bocsánatkérően pislogott rám. A fagyasztóra néztem amiből ez a szipirtyó kipakolta a vérkészletemet.

- Nos?

- Mi az, hogy nos? Mi a fészkes fene ez itt? – mutatott a halomra.

- Nem vagyok benne biztos, de szerintem vértasakok – mosolyogtam rá negédesen.

- Megegyeztünk valamiben tudtommal – nézett rám összeszűkült szemekkel.

- Nem emlékszem semmire. Te elmondtad mit akarsz, de én egy szóval sem mondtam, hogy beleegyezem – vontam vállat és már fordítottam is volna hátat, de Victoria már odasomfordált mögém és visszalökött. Nem mondom, ezzel felidegesített.

- Vic! – szólalt fel immár Martin is, mire a lány felemelte a kezeit mintha ártatlan lenne.

- Először is… - kezdtem bele visszafojtott hangon – nem vétettem semmit. Másodszor, ha még egyszer a kajámhoz nyúlsz… - a mondat befejezetlenül lógott a levegőben – Harmadszor pedig, Victoria, ha ismét hozzám mersz érni az agyonmanikűrözött kezeddel én tőből fogom letépni őket – villantottam rá a szemeimet amik minden bizonnyal már vérben úsztak – Ti itt csak eltűrtek vagytok, fogjátok már fel! – ordítottam rájuk – Az egyedüli aki számít itt az Martin szóval meg ne halljam még egyszer, hogy valamelyikőtök kifogásol akármit is! Világos voltam? – kiáltottam.

Vic teljesen elsápadva bólintott míg Roxana csak sziszegett.

- Azt kérdeztem világos?! – fordultam felé.

- Igen.

- Helyes – köptem oda és otthagytam őket.

2006-ban találkoztam Martinnal. Teljesen véletlenül bukkantam rá, miközben a családom után kutattam. Miután Damien elhagyott még 80 évig egyedül bóklásztam a világban, de az ezredfordulón meguntam a magányosságot. Először próbáltam magamnak új társat találni, egy ugyanolyan magányos alakot, mint én, de sikertelen volt. Aztán eszembe jutott a régholt családom és gondoltam, miért is ne kereshetném fel a leszármazottaikat? A könyvtárban kutattam a születési anyakönyvi kivonatok között, mikor Martin felajánlotta a segítségét. Bemutatkozott és mikor kezet fogtunk, én bevágtam a mappát amit éppen olvastam és egyszerűen megöleltem. Csak nézett rám, mint bornyú az újkapura. Tök vadidegenként elég lesokkoló lehettem, de aztán tényleg sikerült lesokkolnom mikor mondtam neki ki is vagyok, mi is vagyok pontosan. Csak ránéztem és tudtam, hogy bízhatok benne. Edward leszármazottja volt, nem kellett mitől tartanom. Azóta lakok vele együtt.

- Lydia, bemehetek? – kopogtattak az ajtón

- Nem! – mordultam

- Oké – az ajtó szélesre tárult és Martin jött be rajta – Nem akarok zavarni, de…

- Épp azt teszed – fúrtam a fejem a párnámba

- … beszéltem Richarddal rólad. Ő is észrevette milyen furcsa vagy mostanság és ez felettébb zavarja, főleg hogy nem tudja az okát

- Most már igen – mormogtam

- Igen, tudom. Mondta az előbb mikor telefonon felhívott, hogy mondjam meg neked, muszáj találkoznotok. Nem akarok vészmadár lenni, de elég komoly volt, szóval szerintem érdemes lenne elugranod hozzá.

- Komoly úgy mintha a családjával lenne valami, vagy úgy mintha velem lenne valami.

- Szerintem mindkettő és egyiksem – vont vállat – Csak szólni jöttem.

- Vettem. Azonnal megyek is. Szerintem ne is várj vissza egy darabig – fogtam meg a kezét – És bocs a lentiekért

- Ugyan – legyintett és magamra hagyott. Gyorsan rendbe szedtem a hajamat, felkaptam a napszemüvegemet és már suhantam is ki az ablakon. Igen, ott. Vámpír vagyok nem?

Richard tőlünk kábé 30 percre lakik kocsival, úgyhogy általában a belváros egyik klubjában szoktunk találkozni, ami csak 10 percre van. A klub neve Vámpírtanya, nem véletlenül. Ha a vendégek tudnák, hogy a látogatók negyede vámpír, hát huh.

- Még zárva vagyunk – közölte velem a mogorva biztiboy

- Az ajtó nem akadály – mosolyogtam rá

- Nem mehetsz be! – jelentette ki

- És miért is? – kérdeztem vissza, mivel eddig sosem akadékoskodtak

- Ahhoz semmi közöd

- Húú, de komoly vagy. Az ég szerelmére mi van bent? Hallom hogy megy a zene szóval nem kell itt játszani az erőspistát. Ha akarok, úgyis bejutok. Mondd el, mi van bent, és talán elmegyek – ajánlottam

- Semmi közöd hozzá – ismételte és keresztbefonta a karját a mellén. A fekete póló tiltakozva feszült meg a karizmain.

- Jól van haver, nincs semmi gond – tartottam fel a kezem és hátráltam kettőt. Az ajtó ekkor kicsapódott és egy magas barnahajú férfi vonult ki rajta totál feketébe öltözve. Nem is lett volna gond ezzel, elvégre megszokott hogy modelleket megszégyenítő szépségű emberkék vándorolnak ki innen, de nem életőrrel*. Szisszenve húzódtam még távolabb, mivel ez azt jelentette, hogy a férfi vagy egy nemes vagy egy tisztavérű, de mindenesetre arisztokrata családból származik, akiket én szeretek nagyon messziről elkerülni. A férfi végignézett rajtam, én ugyanígy tettem. Nem szeretem, ha méregetnek ráadásul az életőr úgy néz, mintha azon gondolkodnék hogyan öljem meg a férfit és ő hogyan tudná megvédeni. Azt hiszem egy rossz mozdulat és meghaltam.

- Megyünk – vakkantotta és fensőbbségesen lenézett rám. Aztán már ott sem voltak. Anyátok picsája!

Vettem egy mély lélegzetet és ismét a biztiboyhoz fordultam volna, de ő már sehol nem volt.

- El nem hiszem, hogy egy úrifaszfej miatt ekkora hűhót kell csapni – morogtam mikor odaértem Richardhoz.

- Szóval láttad – mormogta az összefűzött ujjain támaszkodva – Ő volt az apám – mondta még halkabban

- Parancsolsz? – néztem rá ledöbbenve

- Őfelsége jobbkeze és a Hercegek Tanácsának ünnepelt tagja – fintorgott ahogy hátradőlt a széken – A legjobb helyen talált meg – ciccegett

- Nem mondod komolyan – hördültem fel – Miatta hívtál? – hajoltam közelebb azonnal – Valami gond történt? Csak nem édesanyád…

- Meamának* semmi baja. Apám csak azért ugrott be, hogy közölje, nagyon húzzuk meg magunkat, mert háború lesz. Ch, mintha nem tudnánk. Meg persze hozta a szokásos gyerektartásit – bökött az asztalon heverő vaskos borítékra – Remélem szomjas vagy, mert én ma az asztal alá akarom inni magam

- Ugye tudod, hogy ez nem megoldás? – mondtam neki nagy bölcsen

- Nem érdekel

- Helyes – villantottam rá egy mosolyt

Úgy fél 4 körül sikerült rávennem, hogy menjünk haza. Jobban mondva összekapartam és közöltem, hogy megyünk. Nem tiltakozott, de nem is mondott igent. Csak a nyakamba kapaszkodott és hagyta, hogy áthúzzam a tömegen és a kocsijáig cipeljem. Csendben volt míg hazavezettem. Ahányszor szóba került az apja mindig ilyen lett. Szótlan, visszahúzódó, nem önmaga. Nem csodálom, hogy most a jobbnál is jobban kiakadt a találkozás miatt.

- Mennyit ivott? – kérdezte Amelia, Rich mamája mikor a küszöbére állítottam nyakamban a holtrészeg fiával

- Bitang sokat. Holnap iszonyatos fejfájása lesz, de csak adjon neki egy jó erős fájdalomcsillapítót és ne engedje, hogy itthon maradjon. Mindenféleképpen küldje iskolába! – mondtam, ahogy felcipeltük a szobájába

- Értem – sóhajtotta fáradtan. Sejtéseim szerint őt is megviselte az apa-fia közötti viszony, ami inkább csak iszony – Nem maradnál itt estére Lydia? Nem szeretném egyedül hagyni, de nem is akarom, hogy tyúkanyónak gondoljon. Csak erre az éjszakára. Még a szüleid is felhívom – nézett rám könyörgő szemekkel. Először viszakozni akartam, de rájöttem, hogy nekem is jobb így és megkímélhetem ezt a szegény asszonyt is.

- Rendben. Maradok. Martinnak pedig majd dobok egy SMS-t nem kell emiatt aggódnia – mosolyogtam rá kedvesen és megsimogattam a vállát. Valamiért az emberek nagy része jobb kedvre derül, ha megérintik őket és Amelia nagyon is ebbe a többletbe tartozott.

- Hálás vagyok – hajtott fejet amivel nem tudtam mit kezdeni. Csak bólintottam, úgyhogy magunkra hagyott minket. Hátrafordulva láttam, hogy Rich még mindig abban a pózban döglik ahogy lefektettük. A lába lelógott az ágyról, de a karját a fejéhez emelve eltakarta az arcát.

- Gyanítom most piszkosul szédülsz – sóhajtottam ahogy lecsüccsentem az ágy végébe és elkezdtem kihámozni a bakancsából

- Annyira gyűlölöm őt – szólalt meg lassú, rekedt hangon – Ha meglenne hozzá az erőm már a föld alatt poshadna ez a tetű. Nem érdemli az életet!

- Rendben harcos, de ahhoz, hogy kinyírd, először ki kéne józanodnod amihez egy jó nagy alvás közelebb segít – magyaráztam, miközben kigomboltam a farmerját és elkezdtem azt is leráncigálni róla

- Ha nem tudnám, hogy életre-halálra szerelmes vagy abba a vámpírba, most azt hinném akarsz tőlem valamit – kuncogott

- Ha nem tudnám, hogy mennyire hülye vagy és szintúgy totál szerelmes, most azt hinném meghívót kaptam egy éjszakára

- Téged nem csak egy éjszakára vinnélek el – pislantott rám a keze alól

- Na bújjál el! – vágtam hozzá a farmerjét és bekecmeregtem mellé – Ugye a pólóddal egyedül is boldogulsz?

- Háát…

- Ne is mondd! – forgattam meg a szemem és segítettem neki azt is levenni – Na, most már szép vagy, ideje lesz csucsulni – vigyorogtam rá kedvesen

- Neked nem hiányzik néha az apád? – kérdezte amivel jól ledöbbentett. És mélyen mellbe vágott.

- Nem is tudom – dőltem le és a plafont kezdtem fixírozni. Ő közben átkarolta a derekamat és a mellemre fektette a fejét

- Mikor kicsi voltam egészen más volt. Akkor még nem értettem anyám fájdalmának az okát – motyogta – Szinte istenítettem az én drága apukámat. Aztán ahogy nőttem, kezdtem megérteni a dolgokat. Apám csak egy jó kifogást talált, hogy ne kelljen elviselnie minket. Az csak egy nagy humbug, hogy nem teheti. Elvégre, ha olyan nagy hatalma van, akkor simán velünk maradhatott volna vagy mi, érted.

- Kicsi Richie, szerintem tényleg itt lenne az ideje egy nagy szundinak – túrtam a hajába – Nem is lenne szabad ilyeneken gondolkodnod. A depresszió az én reszortom

- Ja, lehet – ásította. Éreztem, hogy a légzése egyenletessé válik és a szívdobogása is lenyugszik. Szomorúan gondoltam az én megfagyott szívemre ami csak néhanapján dobban párat, azt is csak amiatt mert kötelezem rá. A hűségesek ugyanis szívdobogást mellőző lények. A miénk csak akkor dobban meg, ha van miért. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy én már Damien elvesztése óta nem hallottam az enyémet.

*életőr: mint azt a szó is magyarázza, egy olyan személy aki egy magas rangú személyt védelmez. majdnem minden nemes családnak van minimum egy életőre, aki vigyáz a famíliára :)
*meama: becéző, kedveskedő szó, jelentése mily meglepő: mama, anya :)