Vámpírszerelem 3. Fejezet - Kezdeti nehézségek

Itt a következő :) Most vettem észre h régen tölöttem már fel, szóval... gomen :3

3.fejezet - Kezdeti nehézségek

A királyi család. A legnemesebb vérű vámpírok, akik közvetlenül Káintól származnak, és egy cseppnyi embervér sem csordogál az ereikben. A hierarchikus rendszer tetőfokán állnak, nemes vérük miatt. Erejük felülmúlja az összes vámpírét, ezáltal képesek az uralmuk alá hajtani az alattvalókat. Az életkoruk igen magas átlagú, szinte már halhatatlanok, ha úgy vesszük. A Nap viszont béklyóba zárja őket pont a kékvér miatt. Ahogy a sugarak a bőrükhöz érnek, porladozni kezdenek, úgyhogy óvatosnak kell lenniük. Mindenesetre én gyűlölöm őket, mert mind pöffeszkedő, nagyképű és modortalan. Úgy gondolják, hogy mivel ők tisztavérűek, akármit megtehetnek. De legalább uralkodni azt tudnak.

Közvetlen alattuk foglalnak helyet a nemesek. A Hercegi Tanács legtöbb tagja ebbe a kasztba tartozik. Ők döntenek mindenben, ami a civil vámpírokat illeti. Igen kifinomultak és büszkék a rangjukra, de hajlamosak elragadtatni magukat. Nappal szembeni érzékenységük, már jóval alacsonyabb, mint a tisztavérűeknél, de ugyanúgy vigyázniuk kell. 2-3 óránál tovább nem lehetnek kint.

A következő szinten vannak a civilek. Ők teszik ki a vámpírvilág nagy részét. Mindenki, akiben van valamennyi vámpírgén, amit örökölt, idetartozik, vagyis a félvérek, a negyedvérűek és azok is akikben csak minimálisan van meg ez a gén, de vámpírnak tartják magukat. Egyszerűen beépültek az emberek közé, mivel nem tűnnek ki annyira. Bátran járnak-kelnek a napon, viszont estére visszahúzódnak, hogy visszanyerjék az energiát, amit a Nap kiszívott belőlük.

A létra utolsó előtti fokán helyezkednek el azok a vámpírok, akik nem születésük jogán lettek azok amik. Emberekből változtatták át őket, vámpírokká. Ide lehet sorolni engem is. A legtöbben csak hűségeseknek hívnak minket. Az erőnk nagyon korlátozott. Erősebbek vagyunk ugyan az embereknél, de egy civil könnyűszerrel elintézne minket. A Nap ránk gyakorolt hatása igen jelentéktelen, semmi bajunk nem lesz tőle, maximum egy kis álmosság vagy fejfájás. Az életkorunk viszont meglepően magas. Legalább addig élhetünk, mint egy tisztavérű, habár ezt inkább átoknak hívják. Vámpírrá lettünk, úgyhogy szenvedhetünk az örökkévalóságig. Kedvesek mi? Na, mindegy. A létra legalsó szintjéről még nem beszéltem. Van még egy szint alattunk, de arról nem szeret beszélni senki.

A bukottak. Olyan vámpírok, akik számára nincs remény. Az átváltozásuk után megakadtak egy szinten, ahonnan nem tudtak szabadulni többé. Emberből csak tisztavérű képes vámpírt csinálni. A harapásával mérget juttat a szervezetbe, amit korrigálni kell azzal, hogy a tisztavérű ad a véréből az embernek. Így válik az ember hűségessé. Ha azonban valamilyen könyörtelen ok miatt a második lépés elmarad, akkor onnantól el van ítélve a dolog. Megpecsételődik a sorsa és csak idő kérdése, hogy bukottá váljon. A nemesek feladata, hogy felügyeljék őket, de, mint említettem, néha elszalad velük a ló és elengednek párat kóricálni.

Most, hogy tudjátok ezeket, már érteni fogjátok, hogy mi történt akkor velem...

*

A testem tűzben égett. Minden porcikám lángolt. Mi ez? Miért érzem magam ilyen rosszul? Mi történt velem? Ez fáj!

- Ne sírj drága, hamarosan vége. Csak egy kicsit bírd még ki!

- Ki... maga? – nyöszörögtem nehézkesen. Nem láttam semmit. Nem tudtam ki beszél hozzám. Talán ő tudja hol vagyok! Vagy, hogy mi történik velem! Hisz azt mondta nemsoká’ vége.

- Ejnye kedves, hát meg sem ismersz? – hallottam, hogy nevet, de felsikítottam. Bántotta a fülemet az éles zaj. Mintha a fülembe ordított volna.

- Kérem... öljön meg! – felzokogtam. Nem bírom tovább. A szívem őrülten kalapált, a vérem lüktetett a testemben és olyan volt, mint a forró láva.

- Azt nem tehetem – válaszolt, mire meglendítettem a kezem, amerre gondolni véltem, hogy van. Ha már nem segít, akkor legalább ne kiabáljon!

A lüktetés egyre erősödött. A tűz a tetőfokára hágott én pedig teli torokból sikítottam. Vergődtem, pedig fájt mindenem, de azt gondoltam, ha csinálok valamit akkor nem lesz ennyire rossz. Csapkodtam, amerre tudtam és kiabáltam, míg végül... minden elcsendesedett. Szó szerint minden. A tűz is kialudt és nem égtem többet.

- Mi történt? – kérdeztem suttogva. Fel akartam ülni, de féltem, ha megmozdulok, visszatér a fájdalom, így inkább feküdtem tovább. A csend hosszúra nyúlt és kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtam, de végül ismét felcsendült az ismeretlen hangja.

- Átváltoztál – mormolta halkan. Úgy éreztem, mintha ezer felől szólt volna hozzám

- Ki maga? – kaptam a fejem jobbra. Jól éreztem, hogy van ott valaki. Tisztán kivettem az alakját a sötétben. De mióta érzem én, hogy merre van valaki? És hogyhogy látom, mikor korom sötét van? Mi történik velem?!

- Szomorú, hogy nem ismersz meg, habár nem lepődtem meg. Most már mindent máshogy érzékelsz – lassan elindult felém. A cipője kopogása, olyan volt, mintha harangokat kongattak volna a fejemben.

- Állj! Álljon meg ott ahol van! Ne jöjjön közelebb! – kiabáltam rá és a fülemhez kaptam a kezem. Azonban mielőtt még felfoghattam volna, hogy emelem-e egyáltalán a karom, az egész testem mozdult és a sarokban gubbasztottam a füleimre szorítva a kezeimet – Ez meg mi a csuda?! Mit keresek itt?! Mi történik velem?! – kezdtem nagyon közel állni a hisztériához. Nem. Már hisztériáztam.

- Nyugalom! Nem fog bántani senki – suttogta. Legalábbis erre mertem következtetni, abból hogy nem süketültem meg. Valószínűleg a cipőjét is levette, mert azt sem hallottam, csak a surrogó hangokat – elmondok neked mindent, de meg kell nyugodnod Lydia!

- Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem nyüszítve

- A Dadus árulta el nekem 12 évvel ezelőtt – nevetett halkan, nekem pedig elállt a lélegzetem.

- Damien? – kérdeztem remegő hangon. Nem hittem a fülemnek.

- Én vagyok virágszálam. Most már nem kell félned – meg sem vártam mit akart még mondani, olyan sebességgel vetettem rá magam, hogy hátravágódott velem együtt.

- Damien... – suttogtam most már minden ízemben remegve. Olyan szorosan öleltem át, ahogy csak erőm engedte. Éreztem a szívének egyenletes dobogását, amely úgy hatott rám, mint még semmi. Ő volt az én mentsváram, a létem eleme, a mindenem!

- Jól van Nessa.* Már nincs semmi gond, itt vagyok – simogatta meg a fejemet.

- Mi történt velem? – emeltem fel a fejemet és mélyen a szemébe néztem, amit meglepően kéknek láttam. Kékebbnek, mint valaha.

- Ígérem elmondok neked mindent, de előtte meg kell nyugodnod kedves. Csak úgy árad belőled a kétségbeesés ez pedig idevonzhatja a többieket

- Milyen többieket? – értetlenkedtem – Hoztál magaddal valakit? – kukkantottam körbe

- Nem emlékszel igaz? – kérdezte szomorú arccal

- Kéne valamire?

- Mondd el te! Mi maradt meg abból a napból? Az esküvő napjából.

- Hát... nem is tudom. Zavaros volt. Ott volt Edward, a szép ruha, Lord Gaston meg egy csomó mindenki. Igen, erre emlékszem. Édesanyámék elől ültek, Edward pedig már majdnem sírt és... elszöktem... – motyogtam zavartan. – Ez tényleg megtörtént? – kérdeztem értetlenül.

- Tovább! – utasított.

- Igen. Szóval elszöktem. Kint rohantam az utcán. Nagyon hideg volt arra emlékszem, de a ruhám meleg volt, úgyhogy nem fáztam – ekkor tűnt fel, hogy még mindig abban vagyok. Viszont elég lerobbant állapotban volt. Mindenfelé szakadozott és csupa kosz volt – aztán pedig...

- Igen?

- Aztán... – fura és ködös emlékeim voltak csak utána – nem tudom. Nem emlékszem. Biztos elaludtam valahol. Úgy értem itt.

- Nem Lydia, te nem egyszerűen elaludtál. Gondolkozz! Mi történt miután befutottál abba a sikátorba? – kérdezte komolyabb hangnemben.

- Milyen sikátor? Damien te miről beszélsz? Életem legnehezebb napjait éltem meg nélküled, mert azt állítottad örökre elmész, de most itt vagy, hát akkor meg ki a francot érdekel a tegnap este? – háborodtam fel.

- Az nem tegnap volt kedves. Már harmadik napja vagy ebben a raktárépületben. Lydia, ha tudni akarod mi történt gondolkoznod kell, emlékezni!

- De nem tudok! – csattantam fel és ekkor olyan történt, amitől én magam is meglepődtem, nemcsak Damien. Rámorogtam – Elnézést! Én... nem tudom mi van velem – túrtam a hajamba

- Akkor, ha te nem vagy hajlandó rá, hogy emlékezz, közlöm veled mi történt. Egy vámpír elkapott.

- Micsoda? – hűltem el – Az nem lehet. Én nem is...

„- Mit keres egy ilyen finom hölgy idekint éjnek idején? Ráadásul egyedül... – szólalt meg egy mélyen doromboló hang a hátam mögül. Nem foglalkoztam vele. Rohantam tovább... hacsak el nem kapta volna a karomat – Ej, cicám. Nem illik ilyen modortalanul viselkedni! A szüleid nem tanítottak jó modorra? Hát akkor, majd én – vigyorgott gonoszul, bennem pedig megállt az ütő. A férfi arcát kalap takarta, de így is tökéletesen ki tudtam venni a vörösen világító szemeit. A szemfogait pedig nem lehetett nem észre venni. Hegyesen és pengeélesen meredeztek ki a szájából

- Nyugtasson meg, hogy maga nem egy bukott – nyögtem ki vacogva

- Oh, ismersz minket? Akkor még élvezetesebb lesz. Had kóstolom a véred! – nyalta meg a száját, én pedig lefagytam. ~Ez nem lehet! Nem!~

Levegőt venni is elfelejtettem, ahogyan végignyalta a nyakam szirtjét, aztán... minden levegő kiszorult a tüdőmből, ahogyan belémvájta a fogait. Csak egy nyögésre futotta tőlem, de a kezeimet azonnal hasznosítottam. Megpróbáltam a hajánál fogva leszedni magamról, de lehetetlen küldetésnek bizonyult. Káin szent nevére mondom, hogy próbáltam ellenkezni, de semmire sem mentem. Ütöttem, rúgtam, karmoltam és a hangom is megtalált szóval sikítottam, de semmi haszna nem volt. Egyre csak szívta a vérem, nekem pedig vészesen fogyott az erőm, míg végül már csak kapaszkodni tudtam.

~Hát ez lenne a vége? Egy elhagy ezzel megöli a lelkem, egy másik pedig kiszívja a testemből az életet. Talán ezt a sorsot rendelték el nekem odafönn. De legalább nem szenvedek tovább...~

A világ elhomályosodott, de egy percre sem ájultam el. Hallottam és éreztem, ahogy szürcsöli a vérem. Aztán vége lett. A kezeim lehanyatlottak a válláról és csak ernyedten lógtam a hideg karokban. Végem volt...”

A nyakamhoz kaptam a kezeimet. Akkor én most...

- Meghaltam? – kérdeztem erőtlenül – Igen, csak ez lehet a magyarázat. Ezért vagy itt te is – suttogtam megvilágosodva.

- Nem, nem haltál meg. Vagyis nem a szó szoros értelmében. Emberi mivoltodnak valóban vége... – mondta kedvesnek szánt hangon, de egy cseppet sem nyugodtam meg tőle – viszont egy új élet áll előtted. Esélyt adtam neked, egy olyan életre amilyen nekem is van. Vagy valami hasonló – fordította el a fejét.

- Úgy érted, hogy... ?

- Átváltoztattalak – vallotta be lehajtott fejjel – Sajnálom. Soha nem akartam ilyen életet neked, de mikor megláttalak a földön... már alig vert a szíved. Nem hagyhattalak... – magyarázkodott, de a szájára tettem az ujjam

- Köszönöm, hogy nem hagytál elveszni – ennyit mondtam neki, és mégis meghatódva ölelt magához, én pedig megadóan bújtam a karjai közé amelyek reményeim szerint megnyugvást hozhatnak számomra.

***

- Feladom. Nem megy – nyöszörögtem miközben teljes erőmmel Damien karjának feszültem.

Kerek három hét telt el a teljes átváltozásom óta. Azóta minden pillanatomat vele töltöm. Reggelente az egyik fogadó szobájában vagyunk, amit kibérelt és ott tanítgat hogy hogyan őrizzem meg az önuralmam, de nagyon nehezen bírom, esténként pedig kivisz kicsit, hogy szokjam az újfajta érzékelést. A hallásom, a látásom, a szaglásom és minden egyéb érzékem sokkal kifinomultabb lett, habár Damien azt mondja, hogy ez semmi az ő tisztavérű erejéhez képest. Lényeg a lényeg, hogy épp alkonyodik a torkom pedig lángolt. Vérre vágytam és nem bírtam tartóztatni magamat... nagyon nem.

- Kérlek Nessa*, csak még egy kicsit! Nem mehetünk ki míg le nem megy a Nap – mormolta a fülembe. Gyűlölöm mikor ezt csinálja. Nem tudok ellent mondani neki és ő ezt nagyon jól ki is használja.

- Mintha engednéd, hogy igyak az emberekből – morogtam zihálás közepette. Damien karjai akár az acélkapuk, olyan erősek voltak és nem engedtek kiszabadulni. A szemeim minden bizonnyal vérben úsztak a vágytól és az agressziótól. Jut eszembe. Az utóbbi napokban egyre dühösebb voltam. Ellenkeztem, acsarogtam és mindenben keresztbe tettem neki, pedig Isten lássa lelkem én nem akarok neki bajt okozni.

- Természetesen nem, de hidd el, hogy megnyugodnál ha kint lennénk. Ott nem lennél meggondolatlan – magyarázta nyugodtan. Még csak meg sem feszült, hogy visszatartson. Sziklaszilárdan zárta körbe a testemet és meg sem moccant.

- Nagyon szomjas vagyok – hajtottam le a fejem és megpróbáltam összpontosítani. Ha ez az érzés nem akarná belülről szétmarni a torkom, talán még sikerülne is, de így?  A verejtékcseppek visszhangot verve koppantak a padlón. Legalábbis ahogy én hallottam. Úgy van, tereljük el a figyelmemet, akkor menni fog. A fapadló göcsörtös mintáit kezdtem bámulni

- Már csak pár perc kedves – susogta halkan. Még mindig így beszélt velem, pedig már megszoktam a hangmagasságokat. Mindazonáltal az éles zajoktól még mindig összerezzenek.

- Jó – nyögtem ki végül kínkeservesen. Remélem Damiennek igaza van, mert ha nem... bele sem merek gondolni.

- Sssshh, hallgasd! – szólt olyan halkan, hogy még én is alig hallottam. Tudtam mire gondolt. A légzésem lecsillapodott, a szívem megnyugodott és egy pillanatra megfeledkeztem a bennem tomboló vadállatról ami a vér után kívánkozott. Mindig ez történik. Mikor a nap és az éj egyenlőek, s a nappal éjszakába fordul. A vámpírok az éj teremtményei s a hívószavát nem szoktuk megtagadni. Damien szorítása lazult, míg végül elengedett. Felkászálódott a földről, ahová velem együtt zuhant mikor az ajtó felé vetettem magamat az éhségtől hajtva. Felém nyújtotta a kezét és bíztatóan elmosolyodott, bennem pedig ismét feltámadt a bűntudat.

- Köszönöm – fogadtam el lehajtott fejjel a segítséget.

- Ne érezd magad rosszul, ez teljesen normális az első pár évben. Időbe telik míg megtanulod uralni a természetedet – mosolygott szelíden, nekem pedig könnybe lábadt a szemem.

- Miért? – kérdeztem nyöszörögve.

- Huh?

- Miért vagy ilyen? – tettem fel ismét a kérdést és felemeltem a fejemet – Miért nem szidsz le, vagy tanítasz jól móresre? Oktass ki! Kiabálj velem, ahogyan normális ember tenné! – kiabáltam mérgesen miközben a könnyeim egyre csak folytak. Ő csak elmosolyodott és tett felém két lépést, aztán megkérdezte.

- Attól jobban éreznéd magad?

A bűntudatom pedig csak fokozódott, mert ismét fájdalmat okoztam neki, még ha nem is volt szándékos. Ennyire szörnyű lennék? Miért azt bántom, akit a legjobban szeretek a világon?  Sajnos nem tudom a választ, de ha továbbra is így ölel, ahogyan most, talán rájöhetek... csak soha ne engedjen el!

*Nessa - a későbbiekben lesz róla szó, hogy miért hívja így őt Damien