Vámpírszerelem: 1. Fejezet - Találkozás

Hali! :)
Jófej vagyok meg minden úgyhogy meghoztam az első fejezetet :D Remélem mindenki tetszését elnyeri majd. Nem lett túl hosszú mivel régen írtam és nem volt kedvem belepótolni, de ez a következő fejezetekben változni fog. Remélem annyira nem ratyi XD A történet E/1-ben olvashatóak, főleg Lydia szemszögéből mivel ő a fő karakterem (ennek ellenére az első fejezet Damien szemszögével kezdődik xD).
Jó olvasást! :)

1. Fejezet: Találkozás

(Damien szemszöge)

Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis még éppen az égszakadás kezdete előtt értem be a nagy családi ház tölgyfaajtaján.

- Üdvözlöm, Lord Damien - köszöntött azonnal a komornyik és elkérte a kabátomat – Óhajt esetleg valami frissítőt, vagy inkább az Úrhoz menne előbb? - jött már megint a szokásos kérdés.

- Köszönöm nem kérek semmit. Szóljon az Urának! – válaszoltam kimérten.

- Igen Lordom – meghajolt majd sietve távozott.

Fél perccel később hatalmas kacagás és visítozás zavarta meg a ház csöndjét.

- Wíí. Úgysem kapsz el – zengte egy vidám hang – Fogócskázzunk – viháncolta megint.

- Kisasszony kérem álljon meg! Nem hallotta? Tönkre teszi a ruháját és megsebesülhet, ha elesik – ez gondolom egy kétségbeesett nevelőnő, dada vagy szolgálólány hangja lehetett. A házban mindig finom illatok szállingóztak, ezt már megszoktam, viszont sohasem tudtam beazonosítani, hogy honnan jön ez a méz édes aroma. A következő pillanatban azonban megjelent előttem a forrása. A hatalmas lépcső korlátján egy 4-5 éves forma kislány csúszott le, majd kacagva rohant felém. Végig hátranézett. Hogy nem esett el eddig? Teljesen meg voltam lepődve. Neki lenne ilyen ínycsiklandóan finom illata? Egy egyszerű gyereknek? A vére egyenesen csábított, szinte énekelt nekem. Elmélkedésemnek az vetett véget, hogy neki szaladt a lábamnak. Megállt, majd meg sem fordulva felnézett a szemeimbe. Meg sem tudtam rendesen nézni, mert ijedten megfordult és hátrálni kezdett. Az arcáról lefagyott a mosoly és rémüldözve kezdett menekülni előlem Megszoktam már. Minden embernek ez az első reakciója. Ösztönösen bennük van, hogy féljenek tőlünk. Az elkárhozottaktól... az éjszaka gyermekeitől... a vámpíroktól.

- Végre megvan – kapta föl hirtelen egy középkorú, barna hajú nő – Ezerszer megmondtam már, hogy ne csúszkáljon azon a korláton. Rendkívül ritka fából készült és nagyon régi, mellé még nyakát szeghette volna, ha leesik onnan. Elnézést... kisasszony, minden rendben? Mi a baj? – az ijedt hölgyemény ugyanis mihelyst ölbe került, a nő nyakába fúrta a fejét és elkezdett zokogni. Éreztem a könnyek illatát és hallgattam a gyönyörű síró hangját... Na álljunk csak meg. Mikre nem gondolok? Csak nem megsajnáltam? Nem! Az nem lehet. Egyszerűen csak... csak... nem is tudom pontosan milyen érzés volt ezt tapasztalni.

- Khm – köszörültem meg a torkom – Elnézést, hogy megijesztettem a hölgyet. Nem állt szándékomban – védekeztem még mielőtt a nő rosszat feltételez. Bár mikor érdekelt az ilyesmi engem? Ez a kislány megzavart teljesen. Vagy az idő az oka. Oly mindegy.

- Jézusom, Lord Damien. Kérem bocsásson meg a kishölgynek, igazán sajnálja ami történt. Gyerünk szépen, kérj bocsánatot az Úrtól! – szívbajoskodott a dada.

- Nem! – jött a tömör válasz. Hmm... Makacs kislány. Tiszteletlen egy nemessel szemben? Ezt majd megemlítem az apjának, már csak azért is, hogy lássam, ahogy mentegetőzik... Gonoszkodjunk már egy kicsit, vámpírhoz illően.

- Na de kisasszony! Mi az, hogy nem?! Nincs ellentmondás! Kérjen bocsánatot! – parancsolta, és megpróbálta lefeszegetni az apró kezeket a nyakáról.

- Jó, de nem fogok a szemébe nézni – mondta, majd lemászott a nő karjából és... Na jó, ezt nem értettem. Mi baja van a szememmel?

- Ha szabad megkérdeznem kedves... – segítségért felnéztem a nő szemébe.

- Lydia, - válaszolta. – Lydia Lillyan Masen.

- Kedves Lydia. Mi ellenvetése van a szememmel kapcsolatban? – fordultam vissza a kislányhoz, aki már szög egyenesen állt, csukott szemekkel az orrom előtt.

- A színe – jött az egyszerű válasz. Olyan hangsúlyban mondta ezt, mintha a világ egyik legnyilvánvalóbb dolga lett volna.

- Talán kegyednek nem tetszik? – érdeklődtem, azonban mielőtt választ kaptam volna tőle a dada megelőzte.

- Tudja Uram, Lydia kisasszonynak volt egy hatalmas plüssmacija, amit mindenhova magával hordott, azonban a múlt héten elszakadt és még nem varrtam meg, a kisasszony pedig azt feltételezte, hogy meghalt és én kidobtam. A probléma forrása az, hogy a macinak volt ilyen színű a szeme.

- Óh! – jött az értelmes válasz tőlem. – Sajnálom a maciját, de kérem nyissa ki a szemét. Nem illik ilyen tiszteletlenül bánni valakivel – kérleltem, hátha ezzel megnyerem. Vonakodva ugyan, de teljesítette a kérésem, és én elkövettem életem legnagyobb hibáját...

Belenéztem a mélyzöld, smaragd színű szemekbe. Akkor ott... éreztem, hogy elvesztem... nincs többé remény.

(Lydia szemszöge)

A mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint eddig mindegyik. Dadus bejött a szobámba és félrehúzta a függönyt, amin beszűrődött valamicske fény. Rázogatni kezdte a vállamat, mire lustán pislogva a másik oldalamra fordultam. Ez persze nem tetszett neki, ezért lerántotta rólam a takarót, pedig már több milliószor elmondtam neki, hogy nem szeretem, ha felkeltenek, őt viszont ez aligha érdekelte. Hatalmasat ásítva ültem fel az ágyban. Nyújtózkodtam egyet, majd körülnéztem. A szobám úgy festett, ahogy tegnap este hagytam, azt leszámítva, hogy az összes játékom vissza volt pakolva a polcra. A szoba színe megegyezett a szememével: zöld volt. Imádtam ezt a színt, úgyhogy a ruháim többsége is a zöld valamelyik árnyalatában pompázott. A másik kedvencem a kék volt. Az is bőven található volt itt. Az asztal, a székek, a polc, a szekrény, de még az ablakkeret is kék volt. Elég érdekesen nézett ki, de nekem így tetszett. Kikászálódtam a (számomra) hatalmas ágyból, majd elindultam a szekrény felé. Dadus közben végig morgott valamit az orra alatt ami olyasminek hangzott, mint: - Este nem akar lefeküdni, reggel meg felkelni. Milyen ember az ilyen? - nem foglalkoztam vele, inkább az előre kirakott ruhák felé vettem az irányt. A szobalányok segítettek felöltözni, majd taszigálni kezdtek a földszintre. Gonosz hárpiák. Azt hiszik, hogy nem tudom, hogy igazából boszorkányok, és azért ilyen nagy az orruk és büdös a szájuk. Nekiálltam a szokásos reggeli rituálémnak, vagyis: elrohanni előlük, hogy még véletlenül se legyen könnyű a mai napjuk. Rohantam a földszintre, természetesen a korláton lecsúszva, mert ezzel lehet a legjobban idegesíteni őket. Viszont, mikor meghallottam, hogy nem a sárkányok jönnek utánam, hanem Dadus lelombozódtam. Őt nem akartam bántani az ilyesmivel. Játszani viszont jó ötlet.

- Fogócskázzunk! – kiáltottam vidáman és már előre elkönyveltem magamnak a nyereséget. Szegény Dadus nem egy olimpikonfajta nő, de mégis kitartóan rohant utánam és kiáltozott. Én csak kacarászva futottam előle, mikor hirtelen nekiszaladtam a falnak. Azt hiszem legalábbis... de a falak nem szoktak mozogni ugye? Ijedten kaptam fel a fejem, hogy abban a pillanatban el is rántsam onnan, és menekülőre fogjam. Remegve hátrálni kezdtem és végül Dadus meleg kezei közt találtam megnyugvást. Hallottam, hogy elkezd beszélni a bácsival, akinek nekirohantam, de nem érdekelt mit mond, hiába volt kellemes hangja.

- Nem! – ellenkeztem mikor arra kért, hogy kérjek bocsánatot. Maci emlékére nem tehetem!

- Na de kisasszony! Mi az, hogy nem?! Nincs ellentmondás! Kérjen bocsánatot! – parancsolta, és megpróbálta lefeszegetni a kezeimet a nyakáról.

- Jó, de nem fogok a szemébe nézni – mondtam durcásan és lemásztam a földre.

- Ha szabad megkérdeznem kedves...

- Lydia, – mondta Dadus – Lydia Lillyan Masen

- Kedves Lydia. Mi ellenvetése van a szememmel kapcsolatban? – kérdezte és tisztán éreztem, hogy előttem van.

- A színe – mondtam egyszerűen. Maci szemét lopta el ez biztos, gondoltam sötéten.

- Talán kegyednek nem tetszik?

- Tudja Uram, Lydia kisasszonynak volt egy hatalmas plüssmacija, amit mindenhova magával hordott, azonban a múlt héten elszakadt és még nem varrtam meg, a kisasszony pedig azt feltételezte, hogy meghalt és én kidobtam. A probléma forrása az, hogy a macinak volt ilyen színű a szeme.

- Óh! Sajnálom a maciját, de kérem nyissa ki a szemét. Nem illik ilyen tiszteletlenül bánni valakivel – kérte. Nagy erőfeszítés volt nem kinyitni őket, aztán végül beadtam a derekam, de csak mert eszembe jutott Papa arca miközben az illemről mesélt. Ahogy kinyitottam a szemem szembetalálkoztam egy meglepődött királykék szempárral. Azonnal megfogott... magába szippantott, mert láttam benne valamit ami nagyon megtetszett. Ő az enyém! Gondoltam és birtoklóan átöleltem. Sosem eresztelek el! Velem maradsz örökre!