Vámpírszerelem 4. Fejezet - Betekintés a jelenbe

Itt a következő :) Ezután leszek gondban mivel az 5. csak félig van kész és ismerve engem... ^^" Huh. Na mindegy. Jó olvasást :)

4. Fejezet: Betekintés a jelenbe

2012, napjainkban

- Lydia, nem fogsz elkésni az iskolából? – kérdezte tőlem nevelőapám.

- Sosem kések – mosolyogtam vissza kedvesen Martinra.

- Vagy legalábbis a tanár nem tud róla ugye? Azért még mindig reménykedek benne, hogy nem manipulálod őket – sóhajtotta miközben belekortyolt a kávéjába.

- Olyannak ismersz? – tettem az ártatlant.

- Igen! Na sipirc!

- Igen, apu – mosolyogtam gúnyosan. Felkaptam az iskolatáskának titulált szimatszatyromat és ráérősen kiballagtam az ajtón. Csípős levegő csapta meg az arcom és enyhe napfény. Megráztam a fejemet, mivel egy adag hó máris belepett és gyorsan feltoltam a napszemüveget az orromra. Azért mégiscsak vámpír vagyok és a hó meg szikrázik. A tél nem az én évszakom, hiába akkor születtem. Télen kapott el az a bukott és Damien is akkor lépett le…

Arra lettem figyelmes, hogy egy autó pont mellettem lassít le így odafordultam. Nem emberrabló volt, de még annak is jobban örültem volna, mint a mostoha hugomnak.

- Hé, Lydia el fogsz késni a suliból – szólt ide nekem a hidrogén szőke Victoria Masen. El sem hiszem, hogy egy családnevet birtoklunk. De hát mindenhol vannak feketebárányok.

- Mintha ez annyira izgatna téged – mondtam miközben újra caplatni kezdtem.

- Hisz a nővérem vagy – pislogott rám.

- Ahaaa

- Na mindegy. Pedig én felakartam ajánlani, hogy jöhetsz velem és a csajokkal, de ha nem… Úgyis rosszul éreznék magukat a kificamodott ízlésvilágodban. Már megint mi a franc lóg az oldaladon? Hah – és a ’Team Vic’ el is húzott rajtam vihorászva.

- Káin szabadíts meg tőlük! – nyögtem fel unottan.

*

- Masen! Idefigyelnél? Hahó – lengette meg a kezét az arcom előtt egyetlen szem barátom; Richard.

- Figyelek – ásítottam

- Akkor ismételd el miről beszéltem az előbb.

- Jessica Kendrick melleiről – mondtam sután.

- Nem, már egy kerek perce áttértem a tiedre – kacsintott – Merre jársz már megint? A szőke herceget keresed fehér lovon?

- Ma már a BMW a menő te is tudhatnád – adtam fel és ráemeltem a tekintetem. Rich egy túlságosan is jóképű pasi volt ebben a suliban. A lányok tapadtak is rá ezerrel annak ellenére, hogy mindig velem lógott és komoly kapcsolata is csak velem van. Szögezzük le itt és most: Nem járunk és nem is tervezünk járni. Rich totálisan bele van zúgva a jegyesébe akivel eddig egyszer találkozott csak, azt is 3 évesen. Gondolom mondanom sem kell, hogy ő is vámpír. Az apja egy herceg, de az édesanyja csak egy egyszerű hűséges. Szerelemből született, de tekintettel lévén az apja rangjára nem élhet együtt velük. Pénzt viszont bőven biztosít nekik, így az én hű lovagom a fentebb említett BMW-vel furikázza a popóm, mikor úgy van kedve és a legmárkásabb cuccokat hordja. Szerintem még a seggét is pénzzel törli ki, de nem akarom tudni.

- De most komolyan Lyd. Mi van veled? A szülinapod óta olyan vagy, mint a mosott szar. Még megharapni sem akarsz – nézett rám a hatalmas mogyoróbarna boci szemeivel.

- Az ország másik végén még nem hallották – morogtam összeszorított fogakkal.

- De az a lötyi tényleg nem tesz jót. Hogy bírod meginni? – nézett a fekete üvegre ami folyton nálam volt.

- Rich, ez csak fagyasztott vér. Még senkit nem ölt meg.

- De hát borzalmas az íze – biggyesztette le a száját – Tudom, hogy csábít – döntötte félre a fejét, így tökéletes rálátás nyílt a nyakára. Egy percig meredten bámultam rajta egy pontot ahol a félhosszú barna tincsei nem zavarták a látásomat, aztán vállat vontam és belekortyoltam az italomba

- Jól van. Ha a Jéghercegnő szóba akar állni velem akkor majd szóljon – mondta és elviharzott az asztalomtól. Nem szóltam utána, nem is fordultam, de a füleimet kinyitottam így hallottam, hogy leül egy kisebb fiúcsapathoz és beszélgetni kezd velük. Tudtam, hogy ő is figyel engem fél füllel ezért csak halkan beszélni kezdtem, hogy más ne vegye észre.

- Aznap hagyott el… Ilyenkor elég letört szoktam lenni – mondtam és gyorsan összecuccoltam. Mikor kivonultam az ebédlőből még elkaptam az együtt érző pillantását.

*

- Lordom! – kopogott be valaki a dolgozószoba hatalmas ajtaján.

- Szabad! – szólt ki rekedt hangon és megdörzsölte a szemeit.

Az ajtó nyikorogva tárult ki és egy alacsony hűséges lépett be rajta.

- Megérkeztek a jelentések. Engedelmével idehozatnám őket – hajolt meg az ura előtt.

- Rendben, csak siessenek. Aztán nem akarom hogy bárki is zavarjon. Ha mégis nagyon fontos, mondd hogy keressék meg anyámat.

- Igenis, felségem – hajolt meg mélyen és távozott.

Damien da’Noir hatalmasat sóhajtva temette az arcát a tenyerébe. Ő volt a vámpírvilág feje, nem csoda, ha néha túl soknak tartotta a dolgokat. A fáradtsága azonban nem emiatt volt. A királyi teendői feleannyira sem voltak elkeserítőek mint az elmúlt 90 évnyi szenvedés az ő hercegnője nélkül.

- Merre lehetsz most szerelmem? – suttogta maga elé elkeseredetten.

*

- Hazajöttem! – kiáltottam el magam amint beléptem az ajtón.

- Fantasztikus! – hallottam meg egy sipákoló hangot – Gyere csak ide te sátáni poronty! Már megint mi a frász ez a fagyóban?

- 3… 2… 1… – és az ördög maga vonult elém tűzvörös magassarkúban és újtervezésű ruhában.

- Te csak ne számolgass itt nekem, te átkozott kis démon. Magyarázatot várok! – rikácsolta és berángatott a konyhába. Martin a fejét fogta és bocsánatkérően pislogott rám. A fagyasztóra néztem amiből ez a szipirtyó kipakolta a vérkészletemet.

- Nos?

- Mi az, hogy nos? Mi a fészkes fene ez itt? – mutatott a halomra.

- Nem vagyok benne biztos, de szerintem vértasakok – mosolyogtam rá negédesen.

- Megegyeztünk valamiben tudtommal – nézett rám összeszűkült szemekkel.

- Nem emlékszem semmire. Te elmondtad mit akarsz, de én egy szóval sem mondtam, hogy beleegyezem – vontam vállat és már fordítottam is volna hátat, de Victoria már odasomfordált mögém és visszalökött. Nem mondom, ezzel felidegesített.

- Vic! – szólalt fel immár Martin is, mire a lány felemelte a kezeit mintha ártatlan lenne.

- Először is… - kezdtem bele visszafojtott hangon – nem vétettem semmit. Másodszor, ha még egyszer a kajámhoz nyúlsz… - a mondat befejezetlenül lógott a levegőben – Harmadszor pedig, Victoria, ha ismét hozzám mersz érni az agyonmanikűrözött kezeddel én tőből fogom letépni őket – villantottam rá a szemeimet amik minden bizonnyal már vérben úsztak – Ti itt csak eltűrtek vagytok, fogjátok már fel! – ordítottam rájuk – Az egyedüli aki számít itt az Martin szóval meg ne halljam még egyszer, hogy valamelyikőtök kifogásol akármit is! Világos voltam? – kiáltottam.

Vic teljesen elsápadva bólintott míg Roxana csak sziszegett.

- Azt kérdeztem világos?! – fordultam felé.

- Igen.

- Helyes – köptem oda és otthagytam őket.

2006-ban találkoztam Martinnal. Teljesen véletlenül bukkantam rá, miközben a családom után kutattam. Miután Damien elhagyott még 80 évig egyedül bóklásztam a világban, de az ezredfordulón meguntam a magányosságot. Először próbáltam magamnak új társat találni, egy ugyanolyan magányos alakot, mint én, de sikertelen volt. Aztán eszembe jutott a régholt családom és gondoltam, miért is ne kereshetném fel a leszármazottaikat? A könyvtárban kutattam a születési anyakönyvi kivonatok között, mikor Martin felajánlotta a segítségét. Bemutatkozott és mikor kezet fogtunk, én bevágtam a mappát amit éppen olvastam és egyszerűen megöleltem. Csak nézett rám, mint bornyú az újkapura. Tök vadidegenként elég lesokkoló lehettem, de aztán tényleg sikerült lesokkolnom mikor mondtam neki ki is vagyok, mi is vagyok pontosan. Csak ránéztem és tudtam, hogy bízhatok benne. Edward leszármazottja volt, nem kellett mitől tartanom. Azóta lakok vele együtt.

- Lydia, bemehetek? – kopogtattak az ajtón

- Nem! – mordultam

- Oké – az ajtó szélesre tárult és Martin jött be rajta – Nem akarok zavarni, de…

- Épp azt teszed – fúrtam a fejem a párnámba

- … beszéltem Richarddal rólad. Ő is észrevette milyen furcsa vagy mostanság és ez felettébb zavarja, főleg hogy nem tudja az okát

- Most már igen – mormogtam

- Igen, tudom. Mondta az előbb mikor telefonon felhívott, hogy mondjam meg neked, muszáj találkoznotok. Nem akarok vészmadár lenni, de elég komoly volt, szóval szerintem érdemes lenne elugranod hozzá.

- Komoly úgy mintha a családjával lenne valami, vagy úgy mintha velem lenne valami.

- Szerintem mindkettő és egyiksem – vont vállat – Csak szólni jöttem.

- Vettem. Azonnal megyek is. Szerintem ne is várj vissza egy darabig – fogtam meg a kezét – És bocs a lentiekért

- Ugyan – legyintett és magamra hagyott. Gyorsan rendbe szedtem a hajamat, felkaptam a napszemüvegemet és már suhantam is ki az ablakon. Igen, ott. Vámpír vagyok nem?

Richard tőlünk kábé 30 percre lakik kocsival, úgyhogy általában a belváros egyik klubjában szoktunk találkozni, ami csak 10 percre van. A klub neve Vámpírtanya, nem véletlenül. Ha a vendégek tudnák, hogy a látogatók negyede vámpír, hát huh.

- Még zárva vagyunk – közölte velem a mogorva biztiboy

- Az ajtó nem akadály – mosolyogtam rá

- Nem mehetsz be! – jelentette ki

- És miért is? – kérdeztem vissza, mivel eddig sosem akadékoskodtak

- Ahhoz semmi közöd

- Húú, de komoly vagy. Az ég szerelmére mi van bent? Hallom hogy megy a zene szóval nem kell itt játszani az erőspistát. Ha akarok, úgyis bejutok. Mondd el, mi van bent, és talán elmegyek – ajánlottam

- Semmi közöd hozzá – ismételte és keresztbefonta a karját a mellén. A fekete póló tiltakozva feszült meg a karizmain.

- Jól van haver, nincs semmi gond – tartottam fel a kezem és hátráltam kettőt. Az ajtó ekkor kicsapódott és egy magas barnahajú férfi vonult ki rajta totál feketébe öltözve. Nem is lett volna gond ezzel, elvégre megszokott hogy modelleket megszégyenítő szépségű emberkék vándorolnak ki innen, de nem életőrrel*. Szisszenve húzódtam még távolabb, mivel ez azt jelentette, hogy a férfi vagy egy nemes vagy egy tisztavérű, de mindenesetre arisztokrata családból származik, akiket én szeretek nagyon messziről elkerülni. A férfi végignézett rajtam, én ugyanígy tettem. Nem szeretem, ha méregetnek ráadásul az életőr úgy néz, mintha azon gondolkodnék hogyan öljem meg a férfit és ő hogyan tudná megvédeni. Azt hiszem egy rossz mozdulat és meghaltam.

- Megyünk – vakkantotta és fensőbbségesen lenézett rám. Aztán már ott sem voltak. Anyátok picsája!

Vettem egy mély lélegzetet és ismét a biztiboyhoz fordultam volna, de ő már sehol nem volt.

- El nem hiszem, hogy egy úrifaszfej miatt ekkora hűhót kell csapni – morogtam mikor odaértem Richardhoz.

- Szóval láttad – mormogta az összefűzött ujjain támaszkodva – Ő volt az apám – mondta még halkabban

- Parancsolsz? – néztem rá ledöbbenve

- Őfelsége jobbkeze és a Hercegek Tanácsának ünnepelt tagja – fintorgott ahogy hátradőlt a széken – A legjobb helyen talált meg – ciccegett

- Nem mondod komolyan – hördültem fel – Miatta hívtál? – hajoltam közelebb azonnal – Valami gond történt? Csak nem édesanyád…

- Meamának* semmi baja. Apám csak azért ugrott be, hogy közölje, nagyon húzzuk meg magunkat, mert háború lesz. Ch, mintha nem tudnánk. Meg persze hozta a szokásos gyerektartásit – bökött az asztalon heverő vaskos borítékra – Remélem szomjas vagy, mert én ma az asztal alá akarom inni magam

- Ugye tudod, hogy ez nem megoldás? – mondtam neki nagy bölcsen

- Nem érdekel

- Helyes – villantottam rá egy mosolyt

Úgy fél 4 körül sikerült rávennem, hogy menjünk haza. Jobban mondva összekapartam és közöltem, hogy megyünk. Nem tiltakozott, de nem is mondott igent. Csak a nyakamba kapaszkodott és hagyta, hogy áthúzzam a tömegen és a kocsijáig cipeljem. Csendben volt míg hazavezettem. Ahányszor szóba került az apja mindig ilyen lett. Szótlan, visszahúzódó, nem önmaga. Nem csodálom, hogy most a jobbnál is jobban kiakadt a találkozás miatt.

- Mennyit ivott? – kérdezte Amelia, Rich mamája mikor a küszöbére állítottam nyakamban a holtrészeg fiával

- Bitang sokat. Holnap iszonyatos fejfájása lesz, de csak adjon neki egy jó erős fájdalomcsillapítót és ne engedje, hogy itthon maradjon. Mindenféleképpen küldje iskolába! – mondtam, ahogy felcipeltük a szobájába

- Értem – sóhajtotta fáradtan. Sejtéseim szerint őt is megviselte az apa-fia közötti viszony, ami inkább csak iszony – Nem maradnál itt estére Lydia? Nem szeretném egyedül hagyni, de nem is akarom, hogy tyúkanyónak gondoljon. Csak erre az éjszakára. Még a szüleid is felhívom – nézett rám könyörgő szemekkel. Először viszakozni akartam, de rájöttem, hogy nekem is jobb így és megkímélhetem ezt a szegény asszonyt is.

- Rendben. Maradok. Martinnak pedig majd dobok egy SMS-t nem kell emiatt aggódnia – mosolyogtam rá kedvesen és megsimogattam a vállát. Valamiért az emberek nagy része jobb kedvre derül, ha megérintik őket és Amelia nagyon is ebbe a többletbe tartozott.

- Hálás vagyok – hajtott fejet amivel nem tudtam mit kezdeni. Csak bólintottam, úgyhogy magunkra hagyott minket. Hátrafordulva láttam, hogy Rich még mindig abban a pózban döglik ahogy lefektettük. A lába lelógott az ágyról, de a karját a fejéhez emelve eltakarta az arcát.

- Gyanítom most piszkosul szédülsz – sóhajtottam ahogy lecsüccsentem az ágy végébe és elkezdtem kihámozni a bakancsából

- Annyira gyűlölöm őt – szólalt meg lassú, rekedt hangon – Ha meglenne hozzá az erőm már a föld alatt poshadna ez a tetű. Nem érdemli az életet!

- Rendben harcos, de ahhoz, hogy kinyírd, először ki kéne józanodnod amihez egy jó nagy alvás közelebb segít – magyaráztam, miközben kigomboltam a farmerját és elkezdtem azt is leráncigálni róla

- Ha nem tudnám, hogy életre-halálra szerelmes vagy abba a vámpírba, most azt hinném akarsz tőlem valamit – kuncogott

- Ha nem tudnám, hogy mennyire hülye vagy és szintúgy totál szerelmes, most azt hinném meghívót kaptam egy éjszakára

- Téged nem csak egy éjszakára vinnélek el – pislantott rám a keze alól

- Na bújjál el! – vágtam hozzá a farmerjét és bekecmeregtem mellé – Ugye a pólóddal egyedül is boldogulsz?

- Háát…

- Ne is mondd! – forgattam meg a szemem és segítettem neki azt is levenni – Na, most már szép vagy, ideje lesz csucsulni – vigyorogtam rá kedvesen

- Neked nem hiányzik néha az apád? – kérdezte amivel jól ledöbbentett. És mélyen mellbe vágott.

- Nem is tudom – dőltem le és a plafont kezdtem fixírozni. Ő közben átkarolta a derekamat és a mellemre fektette a fejét

- Mikor kicsi voltam egészen más volt. Akkor még nem értettem anyám fájdalmának az okát – motyogta – Szinte istenítettem az én drága apukámat. Aztán ahogy nőttem, kezdtem megérteni a dolgokat. Apám csak egy jó kifogást talált, hogy ne kelljen elviselnie minket. Az csak egy nagy humbug, hogy nem teheti. Elvégre, ha olyan nagy hatalma van, akkor simán velünk maradhatott volna vagy mi, érted.

- Kicsi Richie, szerintem tényleg itt lenne az ideje egy nagy szundinak – túrtam a hajába – Nem is lenne szabad ilyeneken gondolkodnod. A depresszió az én reszortom

- Ja, lehet – ásította. Éreztem, hogy a légzése egyenletessé válik és a szívdobogása is lenyugszik. Szomorúan gondoltam az én megfagyott szívemre ami csak néhanapján dobban párat, azt is csak amiatt mert kötelezem rá. A hűségesek ugyanis szívdobogást mellőző lények. A miénk csak akkor dobban meg, ha van miért. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy én már Damien elvesztése óta nem hallottam az enyémet.

*életőr: mint azt a szó is magyarázza, egy olyan személy aki egy magas rangú személyt védelmez. majdnem minden nemes családnak van minimum egy életőre, aki vigyáz a famíliára :)
*meama: becéző, kedveskedő szó, jelentése mily meglepő: mama, anya :)

Vámpírszerelem 3. Fejezet - Kezdeti nehézségek

Itt a következő :) Most vettem észre h régen tölöttem már fel, szóval... gomen :3

3.fejezet - Kezdeti nehézségek

A királyi család. A legnemesebb vérű vámpírok, akik közvetlenül Káintól származnak, és egy cseppnyi embervér sem csordogál az ereikben. A hierarchikus rendszer tetőfokán állnak, nemes vérük miatt. Erejük felülmúlja az összes vámpírét, ezáltal képesek az uralmuk alá hajtani az alattvalókat. Az életkoruk igen magas átlagú, szinte már halhatatlanok, ha úgy vesszük. A Nap viszont béklyóba zárja őket pont a kékvér miatt. Ahogy a sugarak a bőrükhöz érnek, porladozni kezdenek, úgyhogy óvatosnak kell lenniük. Mindenesetre én gyűlölöm őket, mert mind pöffeszkedő, nagyképű és modortalan. Úgy gondolják, hogy mivel ők tisztavérűek, akármit megtehetnek. De legalább uralkodni azt tudnak.

Közvetlen alattuk foglalnak helyet a nemesek. A Hercegi Tanács legtöbb tagja ebbe a kasztba tartozik. Ők döntenek mindenben, ami a civil vámpírokat illeti. Igen kifinomultak és büszkék a rangjukra, de hajlamosak elragadtatni magukat. Nappal szembeni érzékenységük, már jóval alacsonyabb, mint a tisztavérűeknél, de ugyanúgy vigyázniuk kell. 2-3 óránál tovább nem lehetnek kint.

A következő szinten vannak a civilek. Ők teszik ki a vámpírvilág nagy részét. Mindenki, akiben van valamennyi vámpírgén, amit örökölt, idetartozik, vagyis a félvérek, a negyedvérűek és azok is akikben csak minimálisan van meg ez a gén, de vámpírnak tartják magukat. Egyszerűen beépültek az emberek közé, mivel nem tűnnek ki annyira. Bátran járnak-kelnek a napon, viszont estére visszahúzódnak, hogy visszanyerjék az energiát, amit a Nap kiszívott belőlük.

A létra utolsó előtti fokán helyezkednek el azok a vámpírok, akik nem születésük jogán lettek azok amik. Emberekből változtatták át őket, vámpírokká. Ide lehet sorolni engem is. A legtöbben csak hűségeseknek hívnak minket. Az erőnk nagyon korlátozott. Erősebbek vagyunk ugyan az embereknél, de egy civil könnyűszerrel elintézne minket. A Nap ránk gyakorolt hatása igen jelentéktelen, semmi bajunk nem lesz tőle, maximum egy kis álmosság vagy fejfájás. Az életkorunk viszont meglepően magas. Legalább addig élhetünk, mint egy tisztavérű, habár ezt inkább átoknak hívják. Vámpírrá lettünk, úgyhogy szenvedhetünk az örökkévalóságig. Kedvesek mi? Na, mindegy. A létra legalsó szintjéről még nem beszéltem. Van még egy szint alattunk, de arról nem szeret beszélni senki.

A bukottak. Olyan vámpírok, akik számára nincs remény. Az átváltozásuk után megakadtak egy szinten, ahonnan nem tudtak szabadulni többé. Emberből csak tisztavérű képes vámpírt csinálni. A harapásával mérget juttat a szervezetbe, amit korrigálni kell azzal, hogy a tisztavérű ad a véréből az embernek. Így válik az ember hűségessé. Ha azonban valamilyen könyörtelen ok miatt a második lépés elmarad, akkor onnantól el van ítélve a dolog. Megpecsételődik a sorsa és csak idő kérdése, hogy bukottá váljon. A nemesek feladata, hogy felügyeljék őket, de, mint említettem, néha elszalad velük a ló és elengednek párat kóricálni.

Most, hogy tudjátok ezeket, már érteni fogjátok, hogy mi történt akkor velem...

*

A testem tűzben égett. Minden porcikám lángolt. Mi ez? Miért érzem magam ilyen rosszul? Mi történt velem? Ez fáj!

- Ne sírj drága, hamarosan vége. Csak egy kicsit bírd még ki!

- Ki... maga? – nyöszörögtem nehézkesen. Nem láttam semmit. Nem tudtam ki beszél hozzám. Talán ő tudja hol vagyok! Vagy, hogy mi történik velem! Hisz azt mondta nemsoká’ vége.

- Ejnye kedves, hát meg sem ismersz? – hallottam, hogy nevet, de felsikítottam. Bántotta a fülemet az éles zaj. Mintha a fülembe ordított volna.

- Kérem... öljön meg! – felzokogtam. Nem bírom tovább. A szívem őrülten kalapált, a vérem lüktetett a testemben és olyan volt, mint a forró láva.

- Azt nem tehetem – válaszolt, mire meglendítettem a kezem, amerre gondolni véltem, hogy van. Ha már nem segít, akkor legalább ne kiabáljon!

A lüktetés egyre erősödött. A tűz a tetőfokára hágott én pedig teli torokból sikítottam. Vergődtem, pedig fájt mindenem, de azt gondoltam, ha csinálok valamit akkor nem lesz ennyire rossz. Csapkodtam, amerre tudtam és kiabáltam, míg végül... minden elcsendesedett. Szó szerint minden. A tűz is kialudt és nem égtem többet.

- Mi történt? – kérdeztem suttogva. Fel akartam ülni, de féltem, ha megmozdulok, visszatér a fájdalom, így inkább feküdtem tovább. A csend hosszúra nyúlt és kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtam, de végül ismét felcsendült az ismeretlen hangja.

- Átváltoztál – mormolta halkan. Úgy éreztem, mintha ezer felől szólt volna hozzám

- Ki maga? – kaptam a fejem jobbra. Jól éreztem, hogy van ott valaki. Tisztán kivettem az alakját a sötétben. De mióta érzem én, hogy merre van valaki? És hogyhogy látom, mikor korom sötét van? Mi történik velem?!

- Szomorú, hogy nem ismersz meg, habár nem lepődtem meg. Most már mindent máshogy érzékelsz – lassan elindult felém. A cipője kopogása, olyan volt, mintha harangokat kongattak volna a fejemben.

- Állj! Álljon meg ott ahol van! Ne jöjjön közelebb! – kiabáltam rá és a fülemhez kaptam a kezem. Azonban mielőtt még felfoghattam volna, hogy emelem-e egyáltalán a karom, az egész testem mozdult és a sarokban gubbasztottam a füleimre szorítva a kezeimet – Ez meg mi a csuda?! Mit keresek itt?! Mi történik velem?! – kezdtem nagyon közel állni a hisztériához. Nem. Már hisztériáztam.

- Nyugalom! Nem fog bántani senki – suttogta. Legalábbis erre mertem következtetni, abból hogy nem süketültem meg. Valószínűleg a cipőjét is levette, mert azt sem hallottam, csak a surrogó hangokat – elmondok neked mindent, de meg kell nyugodnod Lydia!

- Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem nyüszítve

- A Dadus árulta el nekem 12 évvel ezelőtt – nevetett halkan, nekem pedig elállt a lélegzetem.

- Damien? – kérdeztem remegő hangon. Nem hittem a fülemnek.

- Én vagyok virágszálam. Most már nem kell félned – meg sem vártam mit akart még mondani, olyan sebességgel vetettem rá magam, hogy hátravágódott velem együtt.

- Damien... – suttogtam most már minden ízemben remegve. Olyan szorosan öleltem át, ahogy csak erőm engedte. Éreztem a szívének egyenletes dobogását, amely úgy hatott rám, mint még semmi. Ő volt az én mentsváram, a létem eleme, a mindenem!

- Jól van Nessa.* Már nincs semmi gond, itt vagyok – simogatta meg a fejemet.

- Mi történt velem? – emeltem fel a fejemet és mélyen a szemébe néztem, amit meglepően kéknek láttam. Kékebbnek, mint valaha.

- Ígérem elmondok neked mindent, de előtte meg kell nyugodnod kedves. Csak úgy árad belőled a kétségbeesés ez pedig idevonzhatja a többieket

- Milyen többieket? – értetlenkedtem – Hoztál magaddal valakit? – kukkantottam körbe

- Nem emlékszel igaz? – kérdezte szomorú arccal

- Kéne valamire?

- Mondd el te! Mi maradt meg abból a napból? Az esküvő napjából.

- Hát... nem is tudom. Zavaros volt. Ott volt Edward, a szép ruha, Lord Gaston meg egy csomó mindenki. Igen, erre emlékszem. Édesanyámék elől ültek, Edward pedig már majdnem sírt és... elszöktem... – motyogtam zavartan. – Ez tényleg megtörtént? – kérdeztem értetlenül.

- Tovább! – utasított.

- Igen. Szóval elszöktem. Kint rohantam az utcán. Nagyon hideg volt arra emlékszem, de a ruhám meleg volt, úgyhogy nem fáztam – ekkor tűnt fel, hogy még mindig abban vagyok. Viszont elég lerobbant állapotban volt. Mindenfelé szakadozott és csupa kosz volt – aztán pedig...

- Igen?

- Aztán... – fura és ködös emlékeim voltak csak utána – nem tudom. Nem emlékszem. Biztos elaludtam valahol. Úgy értem itt.

- Nem Lydia, te nem egyszerűen elaludtál. Gondolkozz! Mi történt miután befutottál abba a sikátorba? – kérdezte komolyabb hangnemben.

- Milyen sikátor? Damien te miről beszélsz? Életem legnehezebb napjait éltem meg nélküled, mert azt állítottad örökre elmész, de most itt vagy, hát akkor meg ki a francot érdekel a tegnap este? – háborodtam fel.

- Az nem tegnap volt kedves. Már harmadik napja vagy ebben a raktárépületben. Lydia, ha tudni akarod mi történt gondolkoznod kell, emlékezni!

- De nem tudok! – csattantam fel és ekkor olyan történt, amitől én magam is meglepődtem, nemcsak Damien. Rámorogtam – Elnézést! Én... nem tudom mi van velem – túrtam a hajamba

- Akkor, ha te nem vagy hajlandó rá, hogy emlékezz, közlöm veled mi történt. Egy vámpír elkapott.

- Micsoda? – hűltem el – Az nem lehet. Én nem is...

„- Mit keres egy ilyen finom hölgy idekint éjnek idején? Ráadásul egyedül... – szólalt meg egy mélyen doromboló hang a hátam mögül. Nem foglalkoztam vele. Rohantam tovább... hacsak el nem kapta volna a karomat – Ej, cicám. Nem illik ilyen modortalanul viselkedni! A szüleid nem tanítottak jó modorra? Hát akkor, majd én – vigyorgott gonoszul, bennem pedig megállt az ütő. A férfi arcát kalap takarta, de így is tökéletesen ki tudtam venni a vörösen világító szemeit. A szemfogait pedig nem lehetett nem észre venni. Hegyesen és pengeélesen meredeztek ki a szájából

- Nyugtasson meg, hogy maga nem egy bukott – nyögtem ki vacogva

- Oh, ismersz minket? Akkor még élvezetesebb lesz. Had kóstolom a véred! – nyalta meg a száját, én pedig lefagytam. ~Ez nem lehet! Nem!~

Levegőt venni is elfelejtettem, ahogyan végignyalta a nyakam szirtjét, aztán... minden levegő kiszorult a tüdőmből, ahogyan belémvájta a fogait. Csak egy nyögésre futotta tőlem, de a kezeimet azonnal hasznosítottam. Megpróbáltam a hajánál fogva leszedni magamról, de lehetetlen küldetésnek bizonyult. Káin szent nevére mondom, hogy próbáltam ellenkezni, de semmire sem mentem. Ütöttem, rúgtam, karmoltam és a hangom is megtalált szóval sikítottam, de semmi haszna nem volt. Egyre csak szívta a vérem, nekem pedig vészesen fogyott az erőm, míg végül már csak kapaszkodni tudtam.

~Hát ez lenne a vége? Egy elhagy ezzel megöli a lelkem, egy másik pedig kiszívja a testemből az életet. Talán ezt a sorsot rendelték el nekem odafönn. De legalább nem szenvedek tovább...~

A világ elhomályosodott, de egy percre sem ájultam el. Hallottam és éreztem, ahogy szürcsöli a vérem. Aztán vége lett. A kezeim lehanyatlottak a válláról és csak ernyedten lógtam a hideg karokban. Végem volt...”

A nyakamhoz kaptam a kezeimet. Akkor én most...

- Meghaltam? – kérdeztem erőtlenül – Igen, csak ez lehet a magyarázat. Ezért vagy itt te is – suttogtam megvilágosodva.

- Nem, nem haltál meg. Vagyis nem a szó szoros értelmében. Emberi mivoltodnak valóban vége... – mondta kedvesnek szánt hangon, de egy cseppet sem nyugodtam meg tőle – viszont egy új élet áll előtted. Esélyt adtam neked, egy olyan életre amilyen nekem is van. Vagy valami hasonló – fordította el a fejét.

- Úgy érted, hogy... ?

- Átváltoztattalak – vallotta be lehajtott fejjel – Sajnálom. Soha nem akartam ilyen életet neked, de mikor megláttalak a földön... már alig vert a szíved. Nem hagyhattalak... – magyarázkodott, de a szájára tettem az ujjam

- Köszönöm, hogy nem hagytál elveszni – ennyit mondtam neki, és mégis meghatódva ölelt magához, én pedig megadóan bújtam a karjai közé amelyek reményeim szerint megnyugvást hozhatnak számomra.

***

- Feladom. Nem megy – nyöszörögtem miközben teljes erőmmel Damien karjának feszültem.

Kerek három hét telt el a teljes átváltozásom óta. Azóta minden pillanatomat vele töltöm. Reggelente az egyik fogadó szobájában vagyunk, amit kibérelt és ott tanítgat hogy hogyan őrizzem meg az önuralmam, de nagyon nehezen bírom, esténként pedig kivisz kicsit, hogy szokjam az újfajta érzékelést. A hallásom, a látásom, a szaglásom és minden egyéb érzékem sokkal kifinomultabb lett, habár Damien azt mondja, hogy ez semmi az ő tisztavérű erejéhez képest. Lényeg a lényeg, hogy épp alkonyodik a torkom pedig lángolt. Vérre vágytam és nem bírtam tartóztatni magamat... nagyon nem.

- Kérlek Nessa*, csak még egy kicsit! Nem mehetünk ki míg le nem megy a Nap – mormolta a fülembe. Gyűlölöm mikor ezt csinálja. Nem tudok ellent mondani neki és ő ezt nagyon jól ki is használja.

- Mintha engednéd, hogy igyak az emberekből – morogtam zihálás közepette. Damien karjai akár az acélkapuk, olyan erősek voltak és nem engedtek kiszabadulni. A szemeim minden bizonnyal vérben úsztak a vágytól és az agressziótól. Jut eszembe. Az utóbbi napokban egyre dühösebb voltam. Ellenkeztem, acsarogtam és mindenben keresztbe tettem neki, pedig Isten lássa lelkem én nem akarok neki bajt okozni.

- Természetesen nem, de hidd el, hogy megnyugodnál ha kint lennénk. Ott nem lennél meggondolatlan – magyarázta nyugodtan. Még csak meg sem feszült, hogy visszatartson. Sziklaszilárdan zárta körbe a testemet és meg sem moccant.

- Nagyon szomjas vagyok – hajtottam le a fejem és megpróbáltam összpontosítani. Ha ez az érzés nem akarná belülről szétmarni a torkom, talán még sikerülne is, de így?  A verejtékcseppek visszhangot verve koppantak a padlón. Legalábbis ahogy én hallottam. Úgy van, tereljük el a figyelmemet, akkor menni fog. A fapadló göcsörtös mintáit kezdtem bámulni

- Már csak pár perc kedves – susogta halkan. Még mindig így beszélt velem, pedig már megszoktam a hangmagasságokat. Mindazonáltal az éles zajoktól még mindig összerezzenek.

- Jó – nyögtem ki végül kínkeservesen. Remélem Damiennek igaza van, mert ha nem... bele sem merek gondolni.

- Sssshh, hallgasd! – szólt olyan halkan, hogy még én is alig hallottam. Tudtam mire gondolt. A légzésem lecsillapodott, a szívem megnyugodott és egy pillanatra megfeledkeztem a bennem tomboló vadállatról ami a vér után kívánkozott. Mindig ez történik. Mikor a nap és az éj egyenlőek, s a nappal éjszakába fordul. A vámpírok az éj teremtményei s a hívószavát nem szoktuk megtagadni. Damien szorítása lazult, míg végül elengedett. Felkászálódott a földről, ahová velem együtt zuhant mikor az ajtó felé vetettem magamat az éhségtől hajtva. Felém nyújtotta a kezét és bíztatóan elmosolyodott, bennem pedig ismét feltámadt a bűntudat.

- Köszönöm – fogadtam el lehajtott fejjel a segítséget.

- Ne érezd magad rosszul, ez teljesen normális az első pár évben. Időbe telik míg megtanulod uralni a természetedet – mosolygott szelíden, nekem pedig könnybe lábadt a szemem.

- Miért? – kérdeztem nyöszörögve.

- Huh?

- Miért vagy ilyen? – tettem fel ismét a kérdést és felemeltem a fejemet – Miért nem szidsz le, vagy tanítasz jól móresre? Oktass ki! Kiabálj velem, ahogyan normális ember tenné! – kiabáltam mérgesen miközben a könnyeim egyre csak folytak. Ő csak elmosolyodott és tett felém két lépést, aztán megkérdezte.

- Attól jobban éreznéd magad?

A bűntudatom pedig csak fokozódott, mert ismét fájdalmat okoztam neki, még ha nem is volt szándékos. Ennyire szörnyű lennék? Miért azt bántom, akit a legjobban szeretek a világon?  Sajnos nem tudom a választ, de ha továbbra is így ölel, ahogyan most, talán rájöhetek... csak soha ne engedjen el!

*Nessa - a későbbiekben lesz róla szó, hogy miért hívja így őt Damien