Hali! :)
Jófej vagyok meg minden úgyhogy meghoztam az első fejezetet :D Remélem mindenki tetszését elnyeri majd. Nem lett túl hosszú mivel régen írtam és nem volt kedvem belepótolni, de ez a következő fejezetekben változni fog. Remélem annyira nem ratyi XD A történet E/1-ben olvashatóak, főleg Lydia szemszögéből mivel ő a fő karakterem (ennek ellenére az első fejezet Damien szemszögével kezdődik xD).
Jó olvasást! :)
1. Fejezet: Találkozás
(Damien szemszöge)
Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis még éppen az
égszakadás kezdete előtt értem be a nagy családi ház tölgyfaajtaján.
- Üdvözlöm, Lord Damien - köszöntött azonnal a komornyik
és elkérte a kabátomat – Óhajt esetleg valami frissítőt, vagy inkább az Úrhoz
menne előbb? - jött már megint a szokásos kérdés.
- Köszönöm nem kérek semmit. Szóljon az Urának! –
válaszoltam kimérten.
- Igen Lordom – meghajolt majd sietve távozott.
Fél perccel később hatalmas kacagás és visítozás zavarta
meg a ház csöndjét.
- Wíí. Úgysem kapsz el – zengte egy vidám hang –
Fogócskázzunk – viháncolta megint.
- Kisasszony kérem álljon meg! Nem hallotta? Tönkre teszi
a ruháját és megsebesülhet, ha elesik – ez gondolom egy kétségbeesett nevelőnő,
dada vagy szolgálólány hangja lehetett. A házban mindig finom illatok
szállingóztak, ezt már megszoktam, viszont sohasem tudtam beazonosítani, hogy
honnan jön ez a méz édes aroma. A következő pillanatban azonban megjelent
előttem a forrása. A hatalmas lépcső korlátján egy 4-5 éves forma kislány
csúszott le, majd kacagva rohant felém. Végig hátranézett. Hogy nem esett el
eddig? Teljesen meg voltam lepődve. Neki lenne ilyen ínycsiklandóan finom
illata? Egy egyszerű gyereknek? A vére egyenesen csábított, szinte énekelt
nekem. Elmélkedésemnek az vetett véget, hogy neki szaladt a lábamnak. Megállt,
majd meg sem fordulva felnézett a szemeimbe. Meg sem tudtam rendesen nézni,
mert ijedten megfordult és hátrálni kezdett. Az arcáról lefagyott a mosoly és
rémüldözve kezdett menekülni előlem Megszoktam már. Minden embernek ez az első
reakciója. Ösztönösen bennük van, hogy féljenek tőlünk. Az
elkárhozottaktól... az éjszaka gyermekeitől... a vámpíroktól.
- Végre megvan – kapta föl hirtelen egy középkorú, barna
hajú nő – Ezerszer megmondtam már, hogy ne csúszkáljon azon a korláton.
Rendkívül ritka fából készült és nagyon régi, mellé még nyakát szeghette volna,
ha leesik onnan. Elnézést... kisasszony, minden rendben? Mi a baj? – az ijedt
hölgyemény ugyanis mihelyst ölbe került, a nő nyakába fúrta a fejét és
elkezdett zokogni. Éreztem a könnyek illatát és hallgattam a gyönyörű síró
hangját... Na álljunk csak meg. Mikre nem gondolok? Csak nem megsajnáltam? Nem!
Az nem lehet. Egyszerűen csak... csak... nem is tudom pontosan milyen érzés
volt ezt tapasztalni.
- Khm – köszörültem meg a torkom – Elnézést, hogy
megijesztettem a hölgyet. Nem állt szándékomban – védekeztem még mielőtt a nő
rosszat feltételez. Bár mikor érdekelt az ilyesmi engem? Ez a kislány megzavart
teljesen. Vagy az idő az oka. Oly mindegy.
- Jézusom, Lord Damien. Kérem bocsásson meg a kishölgynek,
igazán sajnálja ami történt. Gyerünk szépen, kérj bocsánatot az Úrtól! –
szívbajoskodott a dada.
- Nem! – jött a tömör válasz. Hmm... Makacs kislány.
Tiszteletlen egy nemessel szemben? Ezt majd megemlítem az apjának, már csak
azért is, hogy lássam, ahogy mentegetőzik... Gonoszkodjunk már egy kicsit,
vámpírhoz illően.
- Na de kisasszony! Mi az, hogy nem?! Nincs ellentmondás!
Kérjen bocsánatot! – parancsolta, és megpróbálta lefeszegetni az apró kezeket a
nyakáról.
- Jó, de nem fogok a szemébe nézni – mondta, majd
lemászott a nő karjából és... Na jó, ezt nem értettem. Mi baja van a szememmel?
- Ha szabad megkérdeznem kedves... – segítségért felnéztem
a nő szemébe.
- Lydia, - válaszolta. – Lydia Lillyan Masen.
- Kedves Lydia. Mi ellenvetése van a szememmel
kapcsolatban? – fordultam vissza a kislányhoz, aki már szög egyenesen állt,
csukott szemekkel az orrom előtt.
- A színe – jött az egyszerű válasz. Olyan hangsúlyban
mondta ezt, mintha a világ egyik legnyilvánvalóbb dolga lett volna.
- Talán kegyednek nem tetszik? – érdeklődtem, azonban
mielőtt választ kaptam volna tőle a dada megelőzte.
- Tudja Uram, Lydia kisasszonynak volt egy hatalmas
plüssmacija, amit mindenhova magával hordott, azonban a múlt héten elszakadt és
még nem varrtam meg, a kisasszony pedig azt feltételezte, hogy meghalt és én
kidobtam. A probléma forrása az, hogy a macinak volt ilyen színű a szeme.
- Óh! – jött az értelmes válasz tőlem. – Sajnálom a
maciját, de kérem nyissa ki a szemét. Nem illik ilyen tiszteletlenül bánni valakivel
– kérleltem, hátha ezzel megnyerem. Vonakodva ugyan, de teljesítette a kérésem,
és én elkövettem életem legnagyobb hibáját...
Belenéztem a mélyzöld, smaragd színű szemekbe. Akkor
ott... éreztem, hogy elvesztem... nincs többé remény.
(Lydia szemszöge)
A mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint eddig mindegyik.
Dadus bejött a szobámba és félrehúzta a függönyt, amin beszűrődött valamicske
fény. Rázogatni kezdte a vállamat, mire lustán pislogva a másik oldalamra
fordultam. Ez persze nem tetszett neki, ezért lerántotta rólam a takarót, pedig
már több milliószor elmondtam neki, hogy nem szeretem, ha felkeltenek, őt
viszont ez aligha érdekelte. Hatalmasat ásítva ültem fel az ágyban.
Nyújtózkodtam egyet, majd körülnéztem. A szobám úgy festett, ahogy tegnap este hagytam,
azt leszámítva, hogy az összes játékom vissza volt pakolva a polcra. A szoba
színe megegyezett a szememével: zöld volt. Imádtam ezt a színt, úgyhogy a
ruháim többsége is a zöld valamelyik árnyalatában pompázott. A másik kedvencem
a kék volt. Az is bőven található volt itt. Az asztal, a székek, a polc, a
szekrény, de még az ablakkeret is kék volt. Elég érdekesen nézett ki, de nekem
így tetszett. Kikászálódtam a (számomra) hatalmas ágyból, majd elindultam a
szekrény felé. Dadus közben végig morgott valamit az orra alatt ami olyasminek
hangzott, mint: - Este nem akar lefeküdni, reggel meg felkelni. Milyen ember az
ilyen? - nem foglalkoztam vele, inkább az előre kirakott ruhák felé vettem az
irányt. A szobalányok segítettek felöltözni, majd taszigálni kezdtek a
földszintre. Gonosz hárpiák. Azt hiszik, hogy nem tudom, hogy igazából
boszorkányok, és azért ilyen nagy az orruk és büdös a szájuk. Nekiálltam a
szokásos reggeli rituálémnak, vagyis: elrohanni előlük, hogy még véletlenül se
legyen könnyű a mai napjuk. Rohantam a földszintre, természetesen a korláton
lecsúszva, mert ezzel lehet a legjobban idegesíteni őket. Viszont, mikor
meghallottam, hogy nem a sárkányok jönnek utánam, hanem Dadus lelombozódtam. Őt
nem akartam bántani az ilyesmivel. Játszani viszont jó ötlet.
- Fogócskázzunk! – kiáltottam vidáman és már előre
elkönyveltem magamnak a nyereséget. Szegény Dadus nem egy olimpikonfajta nő, de
mégis kitartóan rohant utánam és kiáltozott. Én csak kacarászva futottam előle,
mikor hirtelen nekiszaladtam a falnak. Azt hiszem legalábbis... de a falak nem
szoktak mozogni ugye? Ijedten kaptam fel a fejem, hogy abban a pillanatban el
is rántsam onnan, és menekülőre fogjam. Remegve hátrálni kezdtem és végül Dadus
meleg kezei közt találtam megnyugvást. Hallottam, hogy elkezd beszélni a
bácsival, akinek nekirohantam, de nem érdekelt mit mond, hiába volt kellemes
hangja.
- Nem! – ellenkeztem mikor arra kért, hogy kérjek
bocsánatot. Maci emlékére nem tehetem!
- Na de kisasszony! Mi az, hogy nem?! Nincs ellentmondás!
Kérjen bocsánatot! – parancsolta, és megpróbálta lefeszegetni a kezeimet a
nyakáról.
- Jó, de nem fogok a szemébe nézni – mondtam durcásan és
lemásztam a földre.
- Ha szabad megkérdeznem kedves...
- Lydia, – mondta Dadus – Lydia Lillyan Masen
- Kedves Lydia. Mi ellenvetése van a szememmel
kapcsolatban? – kérdezte és tisztán éreztem, hogy előttem van.
- A színe – mondtam egyszerűen. Maci szemét lopta el ez
biztos, gondoltam sötéten.
- Talán kegyednek nem tetszik?
- Tudja Uram, Lydia kisasszonynak volt egy hatalmas
plüssmacija, amit mindenhova magával hordott, azonban a múlt héten elszakadt és
még nem varrtam meg, a kisasszony pedig azt feltételezte, hogy meghalt és én
kidobtam. A probléma forrása az, hogy a macinak volt ilyen színű a szeme.
- Óh! Sajnálom a maciját, de kérem nyissa ki a szemét. Nem
illik ilyen tiszteletlenül bánni valakivel – kérte. Nagy erőfeszítés volt nem
kinyitni őket, aztán végül beadtam a derekam, de csak mert eszembe jutott Papa
arca miközben az illemről mesélt. Ahogy kinyitottam a szemem szembetalálkoztam
egy meglepődött királykék szempárral. Azonnal megfogott... magába szippantott,
mert láttam benne valamit ami nagyon megtetszett. Ő az enyém! Gondoltam és birtoklóan átöleltem. Sosem eresztelek el! Velem maradsz örökre!
