5. Fejezet: Mindig egyedül… vagy mégsem?
Damien
Zúgó fejjel ébredtem fel az asztalomról, ahol pár órája
nagy ügyesen sikerült elszundítanom. Fáradtan dörzsöltem meg az arcomat és
odébb pöcköltem egy rátapadó papírlapot.
- Jót aludtál? – jött a kérdés a szoba végében fekvő
kanapéról.
Lustán pislantottam az illetéktelen behatolómra és
megpróbáltam minél szemrehányóbban nézni rá
- Késtél – jegyeztem meg szárazon
- A fiamnál voltam – fúrta jegesbarna tekintetét az
enyémbe, ami annyit jelentett, hogy ne kérdezzem róla
- Értem. És? – még szép, hogy rákérdeztem
- Semmi – a beszélgetésnek pedig itt vége is szakadt. Bő
20 percig figyelte, ahogy újra az akta halomnak szenteltem minden figyelmem, de
valljuk be, hogy Marius sosem volt egy türelmes vámpír. Pillanatok kérdése és
megszólal
- Szarul nézel ki
- Mondj valami újat
- Szarabbul nézel ki, mint szoktál – erre csak hümmögtem
egyet. Tény, hogy mostanában többet rágódom azon, amin nem kéne.
- Tudod, gondolkodtam – folytatta.
- Ejha, nehogy megártson – szúrtam közbe unottan.
- Talán kezdem megérteni mit érzel – mondta. Keserűen
felnevettem és ránéztem amolyan „na ne nevettess” nézéssel.
- Szerintem meg a közelében sem vagy még a dolognak.
- Akárhogy is gúnyolódsz rajtam, akkor sem tudom meg nem
történtté tenni a dolgokat, de hogy őszinte legyek nem is tenném. Meg kellett
tennem, amit megköveteltek és nem bántam meg.
- Hurrá, te vagy az évszázad hőse – mosolyogtam rá
hidegen. Jól láttam a szemében a megbántottságot, de cseppet sem tudott
érdekelni. Régen a legjobb barátom volt… ma már csak egy átlagos alattvalóm,
aki túl sokat tud rólam.
- Megmentettem a népünket a teljes káosztól – kezdett bele
ismét a már lerágott csontba
- Szerintem párszor már lefutottuk ezeket a köröket. Ne
várd, hogy megköszönjem neked – szóltam ridegen
- Nem is várom. Világosan a tudtomra adtad már többmilliószor,
hogy legszívesebben kinyírnál. Csak tudod nem értelek. A néped egy halandóval
szemben. Egy egyszerű lánnyal szemben.
- Lehet, hogy neked egy egyszerű lány, de nekem a világot
jelenti. Lehet, hogy te képes voltál elhagyni a párodat, de ettől még nekem nem
volt kötelező.
- Szóval inkább választottad volna őt, mint mindenki mást?
– dőlt előre ültében.
- Minden teketória nélkül. Talán egyszer te is
megérted…
- Ezt úgy mondod, mintha én nem szenvednék a kedvesem
nélkül.
- Nem is tudom. Itt ülsz velem ahelyett, hogy vele lennél…
– tártam szét a karomat
- Mert ez a kötelességem! – csattant fel mérgesen.
- És ha azt parancsolom, hogy most azonnal hagyj fel a
szolgálatoddal és menj vissza hozzá?
- Ezt nem teheted meg! – mordult fel.
- Nocsak, jól hallottam? Szembeszállsz velem Marius? –
kérdeztem nyájasan miközben hátradőltem a székemben. Azt vártam tőle, hogy most
felpattanjon és jól beolvasson nekem. Ahogy régen tette. Mielőtt a nagy
kötelességtudó kutya lett belőle. Helyette csak felállt és udvariasan meghajolt.
- Uram minden parancsát teljesítem kivéve ezt az egyet.
Hűséget esküdtem önnek és sosem hagyom el
- Tűnj innen! – mondtam jéghideg hangon – Csak akkor
lássalak ha hívlak!
- Őfelsége – hajolt meg ismét és minden más szó nélkül
távozott. A fejem lehanyatlott és remegve sóhajtottam egyet.
Mondd, Lydia merre jársz most? Gondolsz rám néha? Életben
vagy még? Hiányzom neked? Annyira szeretnék veled lenni most. Csak egy
pillanatra, hogy aztán sose engedhesselek el. Őrülten hiányzol. Nélküled nem
tudok mit csinálni. Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy nem akarok király lenni?
Tudsz róla, hogy emiatt kellett elhagynom téged? De hidd el, nem önszántamból
tettem. Ha tehetném úgy dobnám el a koronámat, ahogy csak lehetséges lenne.
Érted megtenném, kérned sem kellene. De vajon te ezt tudod? Meg akarlak találni
és mindezt elmondani neked, de a kastélyt nem hagyhatom el. Mindent megtettek
annak érdekében, hogy ideláncoljanak. Naphosszat csak azon töröm az agyam,
hogyan szökhetnék meg, vagy hogy akadhatnék nyomodra. Tudom, hogy élsz. Érzem
minden porcikámban a jelenléted, de csak nagyon messziről. Tehetetlen vagyok…
Kérlek kedvesem… Találj meg! Légy ügyes! Nem akarok többet szenvedni nélküled!
Lydia
A szemeim rugóként pattantak föl és vicsorítva libbentem
ülésbe ahogy az álom foszlányai még velem voltak. Az összes porcikám remegett
és minden levegővétel nehézséget okozott, ahogy remegve kapkodtam az oxigén
után. Körbenéztem a szobában, de jómagamon és Rich-en kívül nem volt velünk semmi.
Ő békésen aludt mellettem és a derekamat karolta. Remegve sóhajtottam egy
nagyot és az arcomat a kezembe temettem.
Mostanság mindig egy hang szólít. A segítségemet kéri. Nem
tudom felismerni, mivel teljesen megfoghatatlan és megérthetetlen, de mégis
tudom, hogy azt akarja tőlem, hogy kisegítsem.
„Segíts! Kérlek! Segíts rajta!”
Nem magának kéri. Először azt hittem félreértettem, de
mivel folyton visszatért és mindannyiszor azt mondta rajta, már nem
kételkedtem benne, hogy valaki mást akar megmenteni az illető. Csak egy bibi
volt. Fogalmam sincsen ki küldte az üzenetet a fejembe. Vagy hogy miért? Mikor?
De azt tudom, hogy ha tehetném már rég segítettem volna rajta, akárki is legyen
az illető. A hangja alapján nagyon szenvedhet, mert ennyi reménytelenséget még
senkiben nem hallottam.
- Minden rendben?
Lepillantottam Richard-ra, aki álomtól ködös tekintettel
meredt fel rám. Megborzoltam a haját és adtam neki egy puszit.
- A lehető legnagyobb. Aludj csak tovább hősöm.
- Rosszat álmodtál – motyogta, miközben visszahúzott maga
mellé és a karjaimba fészkelődött.
- Miből gondolod?
- Tudom. Mindent tudok rólad Lyd. Jobban szeretlek téged,
mint hinnéd.
- Haha, feleannyira sem szerethetsz, mint én téged –
túrtam a hajába és mélyen a szemeibe néztem, de ő nem mosolygott. Csak bambult
rám, a gyönyörű barna szemeivel.
- Szomorú vagy, kétségbeesett és óriási hiányérzeted van.
Ne is tagadd, mindent kiolvasok belőled és még a gondolatolvasó képességemet
sem kell használnom hozzá – rázta meg a fejét és a kezeivel az arcomhoz közelített, de én nem hagytam, hogy megérintsen.
- Utállak – néztem vissza rá, amikor leengedte a mancsait.
- Persze – sóhajtott fel – Nem vagy szomjas?
Ki tudja hanyadjára sóhajtottam fel ezen a reggelen és
fájdalmasan Richardra néztem.
- Mindig szomjas vagyok Rich. Mindig – mondtam neki
miközben felébe kerekedtem és megnyaltam a kiszáradt ajkaimat.
- Sajnálom – mondta miközben letörölte egy kicsorduló
könnycseppemet, majd finoman a nyakához húzta a fejemet.
Elemi erővel kapott el az ösztön, hogy a nyakába marjak,
de haboztam. Sosem szerettem őt megharapni és a vérét venni, de mivel neki is
szüksége volt rá és nekem is, ezért felesleges kapcsolatok helyett egymást
használtuk.
- Lydia, nincs semmi baj. Csak tedd meg – simogatta meg
finoman a hátam. Nem kellett többször kérnie.
A harapásom határozott volt, de nem követelőző. Hallottam,
hogy Richard önkéntelenül felnyög, majd jobban oldalra fordítja a fejét.
Emlékek peregtek le a szemem előtt, amiket csak én láthatok. Úgy tűnik most nem
volt elég önkontrollja ahhoz, hogy elzárja előlem őket én pedig nem tudván mit
tenni csak lubickoltam bennük.
Egy szőke kislány, aki kedvesen mosolyog és egy
szalagot nyújt... Határtalan öröm.
Éles váltás.
Egy magas barna hajú, barna szemű férfi jelenik meg,
aki szeretettel a szemében néz rá, majd csókot ad az édesanyja szájára…
Boldogság.
Váltás.
Egy vörös hajú, megtörten csillogó zöld szemű lány tesz
föl egy kósza kérdést… Remény és szeretet.
Ismét váltás és egy újabb gyerekkori emlék.
A papája jön, de ezúttal nem egyedül. Nem figyel oda az
ismeretlenre csak rohan félrelökve mindenkit, hogy megölelhesse… Fájdalom,
megbánás és tisztelet.
- Mi a… – elsápadva eresztettem el őt és szinte azonnal a
szoba másik végébe vetődtem
- Nem ittál sokat és nem zártad le a sebet – ült fel
kótyagosan, de mikor meglátta az arcomat azonnal kitisztult a feje – Lydia? Mi
a baj? Mi történt? – kérdezte és lekászálódott az ágyról.
Nem bírtam kinyögni semmit, csak zokogni kezdtem. 92 éve
nem láttam ezeket a vonásokat ilyen tisztán magam előtt és most egyenesen
sokkolódtam tőle, ahogy arcul csapott.
- Ismered őt – nyöszörögtem miközben a karjába
kapaszkodtam – Ott volt a fejedben
- Ki? Kiről beszélsz Lydia? Kit láttál? – faggatózott
sebesen és próbált egyben tartani, de nem sikerül neki. Nem is sikerülhetne.
Túl gyorsan történt minden, nem volt időm felkészülni rá.
- Damien... – suttogtam magam elé a szót, mire a szoba
néma csöndbe fagyott. Nem hallottam, ahogyan Richard élesen felszisszen és
ökölbe szorítja a kezét úgy, hogy az ujjai is beleroppantak. Nem láttam, hogy a
szemei egy pillanat alatt vették föl a vérvörös színt. Nem éreztem a jeges
hullámot, ami dühének fizikai megnyilatkozása volt.
Csak bámultam kiüresedetten és visszautaztam a múltba.
Arra a napra, ami miatt örökre megváltozott bennem minden.
1920, december 31. - Párizs
Egyedül. Mindig egyedül maradsz a végén.
Nem tudom, hogyan jutott eszembe a gondolat mikor
felkeltem. Hirtelen az elmémbe hasított, de csak azért, mert ma este nem Damien
forró ujjainak cirógatására ébredtem.
- Mmm~, hol lehet? – motyogtam miután ásítva felültem
A szoba kongó üressége csalódottsággal töltött el, de a
gyomron hirtelen jött korgása kiugrasztott a helyemről.
- Hah, ez a férfi. Micsoda faragatlanság itt hagyni egy
hölgyet a születésnapján! – zsörtölődtem miközben magamra vettem a tegnapi
ruhámat. Máskor ugyan már régen kidobtam volna, de a vámpírom tegnapi
pillantásaitól mikor meglátta rajtam a mélyvörös színű estélyit, kedvem támadt
ismét tetszelegni. Viszonylag gyorsan felöltöztem és elindultam a keresésére.
Ma este – amint éjfélt üt az óra – lesz 50 éve, hogy vámpír lettem. Ha aznap ő
nem ment meg és változtat át, akkor már rég halott lennék, akár elkapott volna
az a bukott, akár nem.
Párizs ma éjjel hideg volt. A hó romantikusan, lassan
hullva lepte el a fények városát. Mivel szilveszter éjjel volt tömegével voltak
az utcákon. Mindenfelé szórakozó, alkoholmámorban és szerelemben dúskáló
emberek. Pezsgés. Mennyire imádtam. Ilyenkor egy vámpír sem tűnt ki a halandók
közül. Engem is csak megbámultak, mint egy ritka szépséget, nem is gyanakodtak
mit kereshetek ilyenkor az utcán. Kiterjesztettem az érzékeimet és a párom
illatát kerestem. Damien-nek mindig is egyedi illata volt, ami az első
másodpercben megbabonázott. Olyan volt, mint a vihar. Általában nyugodt és
kellemes, finoman cirógatta az orromat. Ha viszont feldühödött vagy épp elkapta
a szenvedély vadul tombolt végig bennem. Körbejártam a sétányt, aztán az
utcákat ahol vadászni szoktunk, majd szépen az egész várost. Egyre jobban
megijedtem. Sosem hagyott még egyedül ennyi időre és mindig szólt ha elment. Most
vajon merre lehet?
- Elnézést! – szólítottam le egy tőlem jóval alacsonyabb
nőt. Mikor felém fordult barátságosan elmosolyodott. Nahát, még egy hűséges.
Annál jobb. – Egy férfi vámpírt keresek. Majd’ két méter magas, aranyszőke a
haja és királykék a szeme. Elég feltűnő jelenség.
- Sajnálom, de nem. A párja? – kérdi kedvesen
- Igen – válaszolom szégyenlősen
- Ilyenek ezek a férfiak – sóhajtott fel és könnyedén
legyintett – Biztos meg akarja önt lepni valamivel. Ne aggódjék, hamarosan
visszatér. Sosem hagynak magunkra sokáig – mondta, mint aki tökéletesen átérzi
az aggodalmam
- Köszönöm – bólintottam kicsit megkönnyebbülve. Igen,
biztosan ez az oka. De akkor is szólhatott volna.
Immár könnyebb lélekkel vonultam tovább a tömeggel. Az
Eiffel torony elé vitt az utam, ahol már a legtöbben összegyűltek, hogy
köszöntsék az újévet. Az idő pedig csak telt és telt. Damien pedig sehol. Már
csak pár perc volt hátra éjfélig. Ha szándékosan teszi ezt, hogy aztán pontosan
éjfélkor bukkanjon fel, mert szerinte az úgy tökéletes én kitekerem a nyakát.
Az emberek közben egyre izgatottabbak lettek, éreztem hogyan gyorsul a
szívdobogásuk, miként száguld a vér az ereikben, de már nem éreztem azt az
elemi késztetést, hogy lemészároljam őket. Legalábbis nem olyan erősen, mint újszülött
koromban. Az akkori éhségem azóta a teremtőm felé irányult, Damien pedig
készségesen szolgált ki engem mind a vérével, mind a testével. 25 éve vagyunk
házasok, de egy szemernyit sem lanyhult a szerelmem iránta, sőt évről évre csak
nő és ez már így is lesz. Ő az én szívem és lelkem, a levegő, amit beszívok, a
vér, ami áramlik bennem, a gondolat, ami vezet. Az Élet. A tömeg hangosan
kántálni kezdett. Visszaszámoltak és én boldogan tartottam velük, várva a párom
felbukkanását.
- 3, 2, 1, Boldog Új Évet! – harsant a kiáltás ezerfelől.
Felkacagtam és körbenéztem. A szemeim itták a tömeg látványát, keresték a
biztos pontot, Damien-t.
Mindig egyedül maradsz a végén.
A mosoly lehervadt az arcomról, immár jóval idegesebben
fordultam körbe. Nem találtam őt. Nincsen sehol.
- Damien! – szólítottam őt hangosan – Ez nem vicces. Bújj
elő!
De nem jött és én egyre jobban kétségbeestem. Hol van már?
Miért nem jön? Miért nem ijeszt meg? Elindultam. Félrelökdöstem az embereket és
kerestem, kutattam utána, de semmi.
Egyedül.
Nem, nem, nem és nem! Visszajön. De miért nem szólt?
Mindig szól. Sosem hagy magamra. Megígérte!
„A világ végére is követni foglak Nessa. Értsd meg
végre, egy vámpír nem hagyja el az igaz párját, ha megtalálta. Nekem te vagy
az. Azóta tudom, hogy elvesztem a szemeidben.”
Zaklatottan, dühösen és iszonyú rémülten futottam vissza a
szállóba, ahol a nappalokat töltöttük. A recepción sem emlékeztek, hogy látták
volna visszajönni. Hol vagy Dam? Mondd, hol?
Mindig egyedül…
Mindig… egyedül…
Egyedül.
- Mindig… mindig… mindig… - motyogtam megtörten még mindig
magam elé meredve.
- Lydia! – szisszent fel mellettem Rich. Felkaptam a fejem
és rámeredtem. Mi a fene?
- Jól vagyok – krákogtam. Megköszörültem a torkom aztán
elismételtem – Jól vagyok. Jól leszek. Hagyjuk.
Nem firtatta, csak csendesen felnyalábolt a földről és a
karjaiban tartott, míg szapora légzésem lenyugodott.
- Damien 1921-ben újévkor lépett le és vitte magával a
szívemet, – mondtam neki csöndesen, lehajtott fejjel – a szülinapomon. –
motyogom és megvonom a vállam, mintha semmiség lenne – Te honnan ismered őt?
- Fogalmam sem volt, hogy ismerem – morogta bosszúsan –
Sosem beszélsz róla – vádló a hangja.
- Én sem kérdezlek téged Sandráról.
- Cassandra más dolog, ő életem párja. Vagyis az lesz, ha
hajlandóak lesznek a szülei is megegyezni apámmal. Mindegy. A te pasidról van
most szó. Hogy néz ki?
- 196 centi, aranyszőke hajzat, királykék szemek,
arisztokratikus megjelenés.
- Van egy pár ilyen ismerősöm, valami még…
- Tisztavérű – mormogom keserűen, ő pedig
megdermed, feszülten figyel engem, mire felpillantok rá – Mi az?
- Lydia nyugtass meg, hogy te most nem a Vámpírkirályról
beszélsz.
- Vámpírkirály? – hüledezem és kimászok a karjai
közül – Nekünk van királyunk? Azt hittem csak a Tanács van.
- Akiket a Király vezet. Káin nevére, mennyit tudsz te a
történelmünkről egyáltalán? – teljesen elképedt, szóvá is teszem, hogy
becsukhatná a száját.
- Engem nem tanítottak kiskoromtól, emlékeztetnélek, hogy
nem vámpírként nevelkedtem. Átváltozásom után pedig jobban foglalkoztatott az,
hogy milyen előnyökkel jár ez a dolog. Damien néha tartott nekem töriórát, de
nem igazán kötött le.
Sóhajt, frusztráltan a hajába túr, majd leül az ágyra és
mesélni kezd.
- Nem folyok bele mélyen a részletekbe, a lényeget mondom.
A vámpír kasztokat te magad is vágod, a hierarchia tetőfokán a tisztavérűek
állnak. Közvetlen alattuk a hercegek, akik közül kikerülnek a Hercegek
Tanácsának, más néven a Vámpírtanács tagjai. Például apám. Ők uralják a
vámpírvilágot, közösen döntenek a törvényekről, de, mert most jön a de;
semmilyen törvényt nem léptethetnek életbe a király jóváhagyása nélkül. A király
mindig tisztavérűek közül kerül ki. Kábé 1500 éve már, hogy a da’Noir család
férfitagjai uralkodnak. A jelenleg hatalmon lévő királyt Damien da’Noir-nak
hívják. 90 éve ül a trónon miután az apját, Lucas da’Noir-t kivégezték a
vérfarkasok. Jó uralkodó, okosan kezeli a népességet, nem sok ellenségeskedés
történt az uralma alatt és a vérfarkasok ellen is jól tud küzdeni. Nos, ennyi
volna a történet.
Döbbenten hallgattam. Szinte éreztem, hogy az információk
feldolgozás alatt vannak. Az agyam újrarakosgatta a képeket, az eseményeket és
az időpontokat. 90 éve, hogy Damien elhagyott. A király 90 éve van trónon.
Damien hirtelen eltűnése egy szó nélkül.
- Mi van, ha az előző király halála után az örökös nem
akar a helyébe lépni?
- Olyan nincs. Ha van utód, akkor mindenféleképpen ő kell,
hogy legyen a király. A vérvonalakat nem szokták megszakítani. A (da Noir)-ék
előtti családfa kihalt és közvetlen utánuk ez a család volt a legnemesebb.
- Szóval akkor… most Damien a Vámpírkirály?
- Attól tartok – suttogta szintén döbbenten.
Mély hallgatásba burkolóztunk, a feszültséget vágni
lehetett.
- Oké – sóhajtottam – Akkor is otthagyott. Rohadtul utálom
érte. Legalább annyit mondhatott volna, hogy vége, mielőtt lelép.
- Hanyagoljuk inkább a témát jó? Te utálsz róla beszélni,
én utálom amiért megríkatott már annyiszor – mondta, majd vállat vont és
felállt. Szorosan magához rántott és egy percig némán ölelt. Az érzelmeim újra
elragadtak, ezen az éjszakán immár másodszor és zokogni kezdtem. Némán
rázkódtam Richard karjai közt, miközben az arcomon folyó könnyek átáztatták a
pulcsiját, amit görcsösen markoltam.
- Egyet jegyezz meg Lydia, egy nagyon-nagyon fontos
dolgot, amit sose vonj kétségbe az életben, – suttogta a fülembe szelíden –
valahányszor azt mondják neked, hogy sosem hagynak el, majd összetörik a
szívedet, mindig lesz valaki, aki a karjaiban tart és te ott biztonságban
leszel. A barátok erre valók. A lelki társak pedig még inkább.
Richard szavai megnyugtattak és erőt adtak, de a könnyeim megállíthatatlanul
záporoztak és én attól féltem, talán sosem fogynak el…
