Nos, ahogy ígértem itt a következő fejezet :) Remélem elnyeri a tetszését mindenkinek ^^
2. Fejezet: 12 évvel később
- Nem, kedves rosszul csinálod – dorgált meg fejcsóválva
és a helyes útra terelte az ujjaimat – kezd elölről! – utasított, de én ismét
elrontottam. – Mondd csak Lydia figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? –
tette föl sóhajtva a kérdést nekem pedig fülig szaladt a szám.
- Persze, hogy figyelek rád – bólogattam sebesen.
- Nem-nem. Azt kérdeztem figyelsz-e arra, amit mondok?
- Igen – bámultam a száját – csak nem egészen fogom föl
- Hát azt észrevettem – nézett lemondóan – Így sosem
tanulsz meg zongorázni. Gyerekkorodban pedig annyira figyelmes voltál. Mi
változott?
- Felnőttem. Már más dolgok érdekelnek – magyaráztam
komolyan a férfinek
- Hallgatlak – döntötte oldalra fejét és leült mellém.
Rögtön elpirultam
- Ezt nem fogom megosztani veled – makogtam és a
billentyűknek szenteltem a figyelmemet – Hogy is volt az a hang? – hálát adtam
az égnek, mert Damien nem faggatott. Ő is a hangszer felé fordította a teljes
figyelmét és ismét magyarázni kezdett.
Két óra zongorázás után végre képes voltam kicsikarni a
férfiből, hogy menjünk ki a szabadba – Olyan régen voltál már itt. Nem akarok
egész nap a zongora előtt poshadni
- Jó meggyőztél, csak ne nézz így rám. A tekinteted
gyilkol
- Mit mondtál? – kaptam föl a vizet és megrovóan ránéztem
– Nem úgy volt, hogy tetszik a szemem?
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem tetszik. Ennél gyönyörűbb
dolgot még nem láttam a világon. Vagy mégis – tűnődött el. A mondat első
felének kifejezetten örültem, nem úgy a másodiknak. Féltékenység kúszott a szívembe,
amit nyilván észrevett – Ez a dolog pedig itt áll tőlem két lépésre – totális
zavar, Damien meg mosolyog.
- Ez gonosz volt. Nem ér kinevetni vámpír – motyogtam neki sértődötten
- Szeretem ha zavarban vagy és tudtommal ez nem bűn, halandó
- Ahh, mondom hogy gonosz vagy. Most meddig maradsz? –
tereltem a témát és reménykedve felpislogtam rá. Nem válaszolt semmit csak
furcsán feszült lett. Kezdett zavarni a kínos csönd így az egyik tincsemmel
kezdtem játszani
- Ma este elutazom Lydia – állt meg hirtelen
- Máris? – fordultam vissza mivel elsétáltam mellette.
Ijedt ábrázatomra melegen elmosolyodott, de nem tetszett a szomorú tekintete.
- Igen. El kell mennem hosszú időre – mondta nagy
hangsúlyt fektetve a hosszú szóra, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom
- Mégis mennyi az a hosszú idő? – kérdeztem faarccal.
Kérlek Istenem csak azt ne mondja, hogy...
- Örökre – fejezte be a gondolatomat hangosan.
Kiszakadt belőlem a levegő, pedig fel voltam készülve a
legrosszabbra is.
- De miért? – kérdeztem remegő hangon. Gombóccal a
torkomban léptem hozzá közelebb, de ő minduntalan hátrált előlem – Miért akarsz
itt hagyni?
- Te is tudod a választ – mondta kimérten – Nem az én
világomhoz tartozol és nem akarlak a mélybe taszítani. Egy halhatatlan és egy
halandó... te is tudod, hogy ennek nincsen jövője
- De Damien... hát nem azt mondtad nekem, hogy örökre
velem maradsz? Nem esküdtél meg többször is? – egyre nehezebben tudtam uralni
az érzéseimet. A lelkem sikított. Kérlek
ne hagyj el!
- A szívem örökre a tiéd marad hercegnőm – súgta közvetlen
közelről a fülembe. Furcsa nehézség kúszott szét a testemben és képtelen voltam
nyitva tartani a szemeimet. Az utolsó dolog amit akkor láttam az Ő volt. Egy
gyönyörű síró angyal...
*
Másnap közölték velem a szüleim, hogy minden az érdekemben
történt. Be is kaphatják akár. Aznap kisétált az életemből az életem lényege és
magával vitte a lelkemet. Ami viszont a legjobban megrémített az az volt, hogy
tudtam... bármennyire szeretném is újra látni, tudom, hogy soha többet nem tér
vissza. Két nap múlva elkezdték szervezni az esküvőmet, ami végül is a
végzetemhez vezetett...
*
- Gyönyörű vagy kislányom. Ez a ruha egyszerűen elbűvölő
rajtad – lelkendezett édesanyám, ahogy végigcsodált
- Igen, nekem is tetszik – hazudtam egy halvány mosollyal.
Bár volt benne igazság, mert a ruha tényleg tökéletes volt és mintha nekem
tervezték volna, de... én mégsem éreztem magam olyan jól benne, mint kellett
volna. – Mama, nem baj, ha most tartunk egy kis szünetet? Nagyon elfáradtam –
mondtam elgyötört arccal. Megkíméltek hála Káinnak... A manóba is. Miért kellett most erre gondolnom? Hiszen Káin az ő
Istenük nem az enyém... Nem vártam meg mit szól anyám, kirohantam a
szobámból le a földszintre, onnan pedig be a könyvtárba, annak is egy eldugott
szegletébe ahol egy szép mahagóni ajtóval álltam szembe. Ezen a helyen
zongoráztam... zongoráztunk mindig. A hatalmas szoknyámnak köszönhetően alig fértem
be az ajtón, de ez nem akadályozott meg. Besétáltam a terem közepére és
végigsimítottam a zongora tetején. Pár nap alatt leült rá a por. Nem is voltam
itt azóta...
Leültem a hangszer elé és felemeltem a tetejét. Megnéztem
milyen kotta hever előttem. Talán nem kellett volna de elkezdtem játszani. Az Ő
szerzeménye volt. Nekem írta, de sosem fejezte be, mert azt akarta, hogy én
írjam meg a végét. Ez lett volna a mi dalunk. Két héttel ezelőtt állt neki.
Melankolikus, szomorú hangulatú dal mégis a leggyönyörűbb, amit valaha
hallottam tőle. A címe „Don’t leave me”,
már értem miért. Az ujjaim könnyedén siklottak a billentyűkön. Minden érzésemet
beleadtam ebbe a dalba. Az elmúlt nap keserűségét, a fájdalmat, a szomorúságot,
az elveszettséget, a szerelmet és boldogságot, és a veszteség fájdalmát. Észre
sem vettem mikor kezdtem el sírni, csak egyszer feltűnt, hogy nem látok
rendesen így inkább lehunytam a pilláimat és átadtam magam a pillanat
varázsának.
- Oly szomorú és törékeny ahogy ott ül és játszik – szólalt
meg Lord Gaston – a jövendőbelim – ahogy engem figyelt.
- Szomorúnak szomorú, de hogy törékeny lenne? Lydia a
legerősebb nő a földön akit valaha ismertem – szólalt meg mellette Edward
Masen. A legfiatalabb bátyám
- Igen, lehet, de miért ilyen? Én miért nem tudhatok róla?
– kérdezte metszően, mert zavarta a tudatlanság
- Higgye el, ha tudná sem értené. Kérdezzen valaki mást,
mert én nem fogom elmondani – fordított hátat és elsétált
Odabent közben elhaltak az utolsó dallamfoszlányok is és
egy megtört női sóhaj szállt fel.
*
Attól a perctől kezdve csak egy bábu voltam, akit kénye
kedve szerint rángathat az ember. Nem mondtam és nem tettem semmit, csak...
léteztem. Az esküvő előestéjén megpróbáltak megemberelni, de csak annyit értek
el, hogy elájultam. Edward nagyon mérges volt apára. Kapott is tőle egy kiadós verést,
amiért fel mert szólalni. Én pedig aznap határoztam el magam....
*
- Készen vagy? – nyitott be az ajtón Edward.
A tükör előtt álltam és bámultam magamat. Ha az ember fia
megnézett, azt mondhatta rám, hogy meseszép vagyok. Én nem láttam mást a
tükörben csak egy megtört lelkű lányt. A hófehér menyasszonyi ruha, a szépen
elkészített frizura és a tökéletes smink mind csak a csomagolás, de belül
üresség fogadja a csomag kibontóját. A szemem üres és hideg volt akár a
fagyott, téli éjszaka
- Igen, mehetünk – léptem elé
- Lyd, biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte meg már vagy
századjára a mai nap, én pedig még mindig ugyanazt a választ adom:
- Tudod a választ. Nincsen más választásom
- De...
- Menjünk! – vágtam közbe – Amit nem lehet elkerülni, azt
nem kerüljük el
- Ugye tudod, hogy gyűlölöm, amiért ezt kell tenned?
- Igen, tudom – hajtottam le a fejemet – De ez nem
változtat semmin. Hozzámegyek Lord Gaston-hoz apám kívánsága szerint. Ezt kell
tennem, mert ezt várják el tőlem – feleltem kimérten, majd kihúztam magam
- A halál is békésebb lenne egy ilyen helyzetben –
suttogta, de én mégis meghallottam. Talán igaza lehet. A halál nem jár
fájdalommal. Könnyebben elragadja az embert, mint az álom. Csak egy pillanat...
aztán vége.
- Bátyám?
- Semmi. Menjünk!
Ott álltam az ajtó előtt. Tökéletes pompába öltöztettek mindent
és mindenkit. A bal oldalamon Edward szomorú arccal nézett maga elé, de amikor
észrevette, hogy figyelem, magára erőltetett egy mosolyt.
- Lydia kisasszony! Mr. Masen! – az udvarmester állt meg
előttünk komolyabb arccal, mintha a világvégét kéne bejelentenie. Elsőnek felém
fordult, úgyhogy kénytelen voltam egy nagy levegőt venni – Tökéletes munkát
kérek önöktől! A kisasszony arcáról sugározzon a boldogság, különben ha
továbbra is ilyen képet vág, mintha citromba harapott volna, kénytelen leszek
hosszasan ecsetelni a tökéletes arcmimika alapjait. Rendben köszönöm!
Hála Istennek elfordult, amikor magamra könyörögtem egy
számára tökéletes mosolyt, de amint a bátyámra nézett el is tűntettem.
- Az úrfi legyen büszke, hogy a kishúga férjhez megy.
Töltse el büszkeség eme férfitestet és látszódjék rajta az öröm és a tisztelet!
– kihúzta magát, hogy illusztrálni próbálja a dolgot, de mivel csak annyit ért
el, hogy Edward még fancsalibb arccal révedt előre inkább felhagyott a dologgal
– Az udvarhölgyek pedig... – eddig hallgattam mit mond, aztán kikapcsoltam.
Csak néztem az előttem tornyosuló ajtót. Hallottam odabent a tömeg morajlását
és a halk orgonaszót, de én magam nem éreztem semmit. Izgatottságot meg végképp
nem. Hát tényleg ez lenne az én sorsom? Ezt írták meg nekem odafönn? Hogy egy
olyan férfi mellett öregedjek meg, akit nemhogy nem szeretek, de még ismerni
sem ismerek igazán? Ennyire...
Kitárult az ajtó. Az udvarmester sugárzó arccal tűnt el a
közelünkből és még egy utolsót kacsintott ránk. Hallottam, hogy mögöttem
felkuncognak a koszorúslányaim és észleltem az apró rántást Edward felől. Nem
éreztem, hogy megmozdultam volna, de láttam, hogy egyre közelebb érek az
oltárhoz. Láttam mindent, de nem érzékeltem semmit. Sem az orgonaszót, sem a
körülöttem suhogó ruhát, sem a talpam alatt surrogó rózsaszirmokat, amiket a
nyoszolyólányok dobáltak félre előttünk. Semmit. Viszont egy dolog megmaradt.
Az amikor Lord Gaston keze az enyém köré kulcsolódott. A tenyere finom volt és
nem érdes, mint a földeken dolgozó parasztoké. Selymes bőr és hatalmas tenyér,
ami arra szolgál hogy védelmezzen vagy akár pusztítson.
- ...amíg a halál el nem választ?
- Igen atyám!
- És te Lydia Lillyan Masen. Kész vagy arra, hogy társaddá
fogadd az itt megjelenő Lord Gaston Frederick da LaGrande-t? Fogadod-e, hogy
kitartasz mellette egészségben-betegségben, jóban-rosszban és hűséges leszel-e
hozzá, míg a halál el nem választ tőle?
Nem mondtam semmit. Csak álltam. Kábán és reménytelenül...
Az édesanyámra pillantottam. Reménykedő és boldog arccal nézett felém. Boldog
volt, mert úgy gondolta, hogy ez a legjobb nekem. Édesapám arca szobormerev
volt. Semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni róla. Faarccal nézett egyenesen
engem és láttam, hogy az ajkai megmozdulnak. Suttogott valamit, de nem tudtam
mit. Nem is érdekelt. A tekintetem tovább siklott. John és Paul egymás mellett
ültek. Mindannyiuk arcán láttam a fájdalmat, bár mellette ott volt az öröm is.
Ők sem akarták igazából, hogy ez történjen, de elfogadták és megértették. Nem
úgy Edward. A legfiatalabb bátyám remegő ajkakkal nézett rám és észrevétlenül
rázta a fejét. Láttam, hogy John-ba kapaszkodik, aki erősen markolja a kezét,
nehogy valami őrültséget tegyen. Legvégül a vőlegényemhez fordultam. Kérdő
tekintettel meredt rám. Várt. Várta, hogy kimondjam a szót amivel hozzákötöm az
életem. Kinyitottam a szám. Nyelnem kellett, mert a torkom teljesen száraz
volt. Nem! Nem tudom kimondani! Nem akarom kimondani! Képtelen vagyok rá!
- Én...
- Gyermekem? – a pap szólalt meg mellettem. Rákaptam a
szemem. Kedvesen és megértően mustrált. Ő nem akart semmit rám kényszeríteni.
- Bocsánat – lehajtottam a fejem és hevesen megráztam.
Aztán nagy levegőt vettem és... – Sajnálom, de nem!
Ennyit mondtam, se többet se kevesebbet. A tömeg morajlani
kezdett, nem hittek a fülüknek, de engem nem érdekelt. El kell tűnnöm! Fogtam
hát a szoknyám és amennyire tudtam megemeltem, hogy ne akadályozzon a
mozgásban. Rohantam! Végig a sorok közt, ki az ajtón, ki az egész templomból, el!
Messzire! Olyan messzire amennyire csak tudtam. A macskaköves utcán nem járt
már senki, egyedül a kopogó cipőm törte meg az éj csöndjét. Lerúgtam hát
magamról, hogy könnyebb legyen és ne zavarjon. Rohantam. Egyenesen a sötétség felé. Rossz ötlet volt. Bár tudtam volna
akkor, de most már nem változtathatok rajta. Meghaltam, de mégis élek. Élek,
viszont meghaltam. Halott vagyok, mert megöltek azon a hideg, téli estén, de az
életem igazából csak akkor kezdődött el igazán. S az éj gazdagodott egy
újabb teremtménnyel! Velem...
